A fodrász félúton abbahagyta a hajamat, levette rólam a kendőt, és azt mondta: „Maga most velem jön.”
Negyven percet utaztam azért a fodrászatért.
Nem azért, mert különleges hely volt. Egy kis üzlet működött egy régi társasház földszintjén, két székkel, három tükörrel és egy állandóan zörgő kávéfőzővel.
Egyszerűen ragaszkodtam hozzá.
Pontosabban Évához, a fodrászomhoz.
Tizenhét éve hozzá jártam.
Ismerte az összes hajszínemet, a rosszul sikerült frufruimat, a válásomat, a lányom ballagását, később az esküvőjét is.
Az ember furcsa dolgokat mesél el egy fodrászszékben.
Aznap csak igazítani szerettem volna a hajamon.
Éva megmosta, rám terítette a fekete kendőt, és dolgozni kezdett.
Beszélgettünk mindenféléről.
Aztán egyszer csak elhallgatott.
A tükörből láttam, hogy engem néz.
– Mi van? – kérdeztem.
Nem válaszolt.
Letette az ollót.
Aztán levette rólam a kendőt.
– Éva, még csak az egyik oldalát vágtad le!
– Tudom.
– Akkor mit csinálsz?
Megfogta a táskámat, és a kezembe adta.
– Maga most velem jön.
Elnevettem magam.
– Fél fejjel?
– Fél fejjel.
A következő vendége már ott ült a váróban.
Éva odafordult hozzá.
– Marika, ne haragudj. Húsz perc.
A nő rám nézett, majd Évára.
– Menjetek.
Ekkor már végképp nem értettem semmit.
Kiléptünk az utcára.
Éva olyan gyorsan ment, hogy alig tudtam tartani vele a lépést.
– Legalább mondd meg, hová megyünk!
– Mindjárt meglátja.
Két utcával arrébb egy idősek otthona előtt álltunk meg.
– Én ide biztosan nem jelentkeztem hajvágásra – mondtam.
Éva most nem nevetett.
Bementünk.
A recepción már ismerték.
Felmentünk az első emeletre, végig egy hosszú folyosón.
A 117-es szoba előtt Éva megállt.
– Mielőtt bemegyünk, valamit tudnia kell.
A hangja egészen más lett.
– Emlékszik Ilonka nénire?
Persze hogy emlékeztem.
Évekig mindig előttem volt nála.
Apró termetű, elegáns asszony volt, aki nyolcvan fölött is kéthetente fodrászhoz járt.
Mindig ugyanazt kérte:
„Csak szépen, Évikém. Hátha ma jön értem a herceg.”
Ezen minden alkalommal nevettünk.
Körülbelül egy éve nem láttam.
Azt hittem, másik fodrászhoz jár.
– Mi van vele?
Éva a kilincsre tette a kezét.
– Már nem tud eljönni hozzám.
Beléptünk.
Ilonka néni az ablak mellett ült egy fotelben.
Sokkal kisebbnek tűnt, mint amilyenre emlékeztem.
Amikor meglátott bennünket, elmosolyodott.
– Na végre, Évikém!
Aztán rám nézett.
Sokáig.
– Magát ismerem.
– A fodrászüzletből.
– Tudom én azt.
Éva elővett egy kis táskát.
Olló, fésű, hajkefe volt benne.
– Ma van Ilonka néni kilencvenedik születésnapja – mondta.
– Isten éltesse!
Ilonka néni legyintett.
– Ne olyan hangosan, mert még elhiszem.
Nevettünk.
Éva pedig munkához látott.
Megmosta Ilonka néni haját, megszárította, becsavarta, aztán pontosan olyan frizurát készített neki, amilyet régen viselt.
Én közben az ágy szélén ültem.
Még mindig nem értettem, miért kellett nekem is jönnöm.
Amikor elkészült, Éva egy kis tükröt adott az idős asszonynak.
Ilonka néni nézegette magát.
– Na – mondta –, most már jöhet a herceg.
Éva elmosolyodott.
– Már megérkezett.
Kinyitotta az ajtót.
Egy ötven év körüli férfi állt odakint egy csokor virággal.
Ilonka néni kezéből kiesett a tükör.
A férfi odalépett hozzá.
– Szia, anya.
Nem szólt senki.
Ilonka néni csak nézte.
Aztán remegő kézzel megérintette a férfi arcát.
Később tudtam meg, hogy a fia huszonhárom éve külföldre költözött.
Összevesztek.
Eleinte még beszéltek, aztán egyre ritkábban.
Végül egyáltalán nem.
Éva hónapok óta próbálta megkeresni.
Ilonka néni ugyanis egyszer, hajvágás közben azt mondta neki:
– Nekem már nem sok minden hiányzik, Évikém. Csak egyszer szeretném látni a fiamat.
Éva megtalálta.
És a férfi hazajött.
Ott ültem félbehagyott hajjal, és néztem, ahogy egy kilencvenéves anya huszonhárom év után újra átöleli a fiát.
Egyszer csak Ilonka néni rám nézett.
– Magát meg miért hozta ide?
Éva rám pillantott.
– Mert ha visszamegyek magáért, elkések. És tudtam, hogy ezt maga sem szeretné kihagyni.
Ilonka néni végignézett a hajamon.
Az egyik oldal rövidebb volt.
Elnevette magát.
– Legalább most először nekem lett kész hamarabb a frizurám.
Mindannyian nevettünk.
Még a fia is, pedig közben törölgette a szemét.
Fél órával később Évával visszasétáltunk az üzletbe.
Útközben megkérdeztem:
– Miért csináltad ezt?
– Mit?
– Hónapokig keresni egy vendéged fiát. Bezárni miatta az üzletet. Rohangálni…
Éva megvonta a vállát.
– Tizenöt évig járt hozzám kéthetente. Ha kiszámolja, több időt töltöttünk beszélgetéssel, mint sok rokonommal. Attól, hogy valaki fizet a hajvágásért, még nem lesz idegen.
Visszaértünk.
Marika még mindig türelmesen várt.
Leültem a székbe, Éva pedig újra rám terítette a kendőt.
– Na – mondta –, hol is tartottunk?
A tükörben ránéztem.
– Ott, hogy ma nem a hajam miatt érte meg negyven percet utaznom.
Éva nem válaszolt.
Csak elmosolyodott, és felemelte az ollót.
Ilonka néni néhány hónappal később elment.
De nem egyedül.
A fia addigra hazaköltözött, és az utolsó hónapokat mellette töltötte.
Évához pedig azóta is járok.
Már nem negyven, hanem majdnem ötven perc az út.
Eszem ágában sincs közelebbi fodrászt keresni.
Mert aznap megtanultam, hogy néha az ember azt hiszi, csak egy hajvágásra van időpontja.
Közben pedig valaki más életének egyik legszebb pillanatára érkezik meg.
A történet irodalmi alkotás, szereplői és eseményei kitaláltak. Bármilyen hasonlóság valós személyekkel vagy eseményekkel a véletlen műve.
