😂 A postás kétszer is visszajött ugyanazzal a csomaggal – harmadszor már én kérdeztem meg, mi folyik itt
Kedd reggel fél kilenckor megszólalt a csengő.
Éppen pizsamában álltam a konyhában, egyik kezemben kávéval, a másikban egy fakanállal.
Hogy miért volt nálam fakanál reggel fél kilenckor, azt inkább ne kérdezzétek.
Én sem tudom.
Kinyitottam az ajtót.
A postás állt előttem egy közepes méretű dobozzal.
Ránézett a fakanálra.
– Rosszkor jöttem?
– Attól függ. Mit követett el?
Elnevette magát.
– Csomagot hoztam.
– Akkor egyelőre biztonságban van.
Átvettem a dobozt, aláírtam, becsuktam az ajtót.
A csomagra az én nevem volt írva.
Feladóként viszont egy olyan céget láttam, amelyről életemben nem hallottam.
Megráztam.
Valami zörgött benne.
Na, itt követtem el az első hibát.
Letettem az asztalra azzal, hogy majd később kibontom.
Tíz perc múlva újra csengettek.
Ugyanaz a postás állt az ajtóban.
– Baj van – mondta.
– A fakanállal?
– A csomaggal.
– Már megijedtem.
A dobozra mutatott.
– Ezt vissza kell vennem.
– Miért?
– Rosszat adtam oda.
– De az én nevem van rajta.
– Tudom.
– A címem is.
– Tudom.
– Akkor melyik része rossz?
A postás megvakarta a fejét.
– Na, ezt próbálom én is megérteni.
Odaadtam neki a dobozt.
Elment.
Én pedig visszaültem a kávémhoz.
Tizenöt perc múlva megint csengettek.
Kinyitottam.
A postás állt ott.
Ugyanazzal a dobozzal.
– Ne mondja – néztem rá. – Hiányoztam.
– Sajnos rosszabb.
– Maga szeretné a fakanalat?
– Még meggondolom.
Felém nyújtotta a csomagot.
– Mégis a magáé.
– Tíz perce még nem volt az enyém.
– Azóta sok minden történt.
– Például?
– Felhívtam a központot.
– És?
– Ők sem tudják.
Átvettem újra.
– Akkor most már kibontsam?
A postás rám nézett.
– Én várnék vele.
– Miért?
– Megérzés.
Na, ezt nem kellett volna mondania.
Amikor egy postás azt mondja egy csomagra, hogy „én várnék vele”, az ember fejében azonnal legalább tizenkét bűnügyi sorozat indul el egyszerre.
Letettem a dobozt az előszobában.
Kerülgettem.
Egyszer még a fülemet is odatettem hozzá.
Semmi.
Fél órával később megszólalt a csengő.
Kinyitottam.
A postás.
A doboz még mindig nálam.
Ránéztem.
– Na jó. Most már mondja el, mi folyik itt!
A postás úgy nevetett, hogy alig tudott megszólalni.
– Megvan a megoldás.
– Hallgatom.
– A férje rendelte.
– A férjem?!
– Igen.
– De miért az én nevemre?
– Hogy maga vegye át.
– És maga miért vitte el, aztán hozta vissza?
– Mert a rendszerben kétszer szerepelt. Egyszer kézbesítendőként, egyszer visszaküldendőként.
– Remek. És mi van benne?
A postás elmosolyodott.
– Azt nem tudom. De most már én is kíváncsi vagyok.
Fogtam a dobozt, feltéptem.
Kivettem belőle egy kisebb dobozt.
Abból még egyet.
Aztán még egyet.
A postás már az ajtófélfának támaszkodva nevetett.
A legutolsó dobozból előkerült…
egy csengő.
Egy vadonatúj vezeték nélküli kapucsengő.
Mellé a férjem egy cetlit tett:
„A régi néha nem működik. Ezzel biztosan meghallod, ha jön a postás.”
A postás rám nézett.
Én a postásra.
Aztán megszólalt a hátam mögött a régi csengő.
Mindketten összerezzentünk.
A postás sóhajtott.
– Szerintem ennek semmi baja.
– Szerintem sincs.
– Akkor mit csinál az újjal?
Ránéztem a kezemben lévő csengőre.
– Odaadom a férjemnek.
– Minek?
– Felszerelem a garázsba. Ha legközelebb rendel valamit anélkül, hogy szólna, egész este nyomogatom.
A postás bólintott.
– A fakanál még megvan?
– Meg.
– Akkor szerintem a férje jobban jár a csengővel.
Azóta a postás, ha csomagot hoz, már nem azt kérdezi, hogy itthon vagyok-e.
Csak ennyit mond:
– Jó napot! A fakanál ugye ma nincs magánál?
