Anyósom születésnapja előtt egy héttel a férjem feltette azt a kérdést, amit minden évben megbán.
– Anya, mit szeretnél születésnapodra?
Anyósom gondolkodás nélkül rávágta:
– Semmit.
Én a konyhából azonnal felnéztem.
Tizennyolc éve ismerem ezt az asszonyt.
Tudtam, hogy a „semmit” női nyelven ritkán jelenti azt, hogy semmit, anyósnyelven pedig egyenesen életveszélyes szó.
A férjem viszont megkönnyebbülten letette a telefont.
– Hallottad? Nem kér semmit.
– Hallottam.
– Akkor idén könnyű dolgunk lesz.
– Gábor, szerintem azért valamit vegyünk neki.
– Minek? Kifejezetten azt mondta, hogy semmit.
– Tavaly is ezt mondta.
– És?
– Három hónapig emlegette, hogy a nővéredtől kapott egy gyönyörű sálat.
Gábor legyintett.
– Idén nem dőlök be ennek. Anyám felnőtt ember. Ha azt mondja, nem kér semmit, akkor nem kér semmit.
Ekkor már tudtam, hogy ebből baj lesz.
Szombaton megérkeztünk a születésnapi ebédre.
A sógornőm egy hatalmas virágcsokorral állított be.
Anyósom ragyogott.
– Jaj, de gyönyörű! Pedig mondtam, hogy ne vegyetek semmit!
Utána megérkezett a másik fia egy díszdobozzal.
– Anya, ezt neked hoztuk.
– Jaj, hát minek költöttetek rám?!
Kinyitotta.
Parfüm.
Anyósom majdnem elérzékenyült.
Én oldalba böktem Gábort.
– Még elmehetünk valamiért.
– Ugyan már. Ő mondta, hogy semmit.
Aztán eljött a mi pillanatunk.
Anyósom mosolyogva nézett ránk.
– Na és ti?
Gábor szélesen elmosolyodott.
– Mi hallgattunk rád, anya.
Csend lett.
Olyan csend, hogy a konyhában hallani lehetett, ahogy a hűtő bekapcsol.
Anyósom pislogott.
– Tessék?
– Azt mondtad, semmit nem kérsz. Úgyhogy nem vettünk semmit.
Anyósom rám nézett.
Én azonnal a krumplisalátát kezdtem tanulmányozni.
– Tényleg semmit? – kérdezte.
– Semmit – mondta büszkén Gábor.
– Még egy szál virágot sem?
Gábor arcáról lassan eltűnt a mosoly.
– Hát… azt mondtad…
– Tudom, mit mondtam.
Újabb csend.
A sógornőm a poharába bújt, nehogy elnevesse magát.
Anyósom végül felszeletelte a tortát.
Mindenkinek adott egy szép nagy szeletet.
A sógornőmnek.
A férjének.
Nekem.
A gyerekeknek.
Aztán leült.
Gábor nézte az üres tányérját.
– Anya… nekem nem adsz tortát?
Anyósom kedvesen rámosolygott.
– Dehogynem, kisfiam. Mit szeretnél?
– Egy szeletet.
Anyósom hátradőlt.
– Jaj, én azt hittem, te semmit.
Az asztal felrobbant a nevetéstől.
Gábor végül kapott tortát.
Másnap reggel pedig szó nélkül felöltözött.
– Hová mész? – kérdeztem.
– Virágot venni anyámnak.
– De már elmúlt a születésnapja.
Felvette a kabátját.
– Nem érdekel. Veszek neki akkorát, hogy jövőre is emlékezzen rá.
Azóta minden évben én intézem anyósom ajándékát.
Gábor pedig megtanulta a családunk egyik legfontosabb szabályát:
Ha anyós azt mondja, hogy „nem kérek semmit”, a „semmi” nem ajándékötlet.
Hanem csapda.
Jogi megjegyzés: A történet szórakoztató céllal készült, szereplői és eseményei kitaláltak. Bármilyen hasonlóság valós személyekkel vagy eseményekkel a véletlen műve.
