Minden pénteken becsomagolt egy adag vacsorát, de sosem mondta el, kinek viszi – egy este titokban követtem

A férjem, Gábor hónapok óta minden pénteken ugyanazt csinálta.

Vacsora után elővett egy ételes dobozt, gondosan megtöltötte abból, amit főztem, tett mellé kenyeret, néha még süteményt is, aztán az egészet betette egy vászontáskába.

– Kinek viszed? – kérdeztem először.

– Valakinek, akinek szüksége van rá.

Ennyit mondott.

Eleinte még szép gesztusnak tartottam. Azt hittem, talán egy idős kollégájának segít, vagy van valaki a környéken, aki nehéz helyzetbe került.

De Gábor soha nem mondott nevet.

És mindig egyedül ment.

Pontosan este nyolckor indult el, és nagyjából egy óra múlva ért haza.

Egy idő után már zavart a titkolózás.

Tizenhét éve voltunk házasok. Tudtam, hogyan issza a kávéját, melyik oldalán alszik, még azt is, hogy idegességében a jobb kezével dobol az asztalon.

De azt nem tudtam, kinek visz vacsorát minden pénteken.

Aztán egy este történt valami.

A tizenkét éves lányunk, Lili lejött a szobájából, meglátta az előszobában a becsomagolt ételt, és megkérdezte:

– Apa ma is elmegy ahhoz a nénihez?

Megdermedtem.

– Milyen nénihez?

Lili azonnal elhallgatott.

– Semmilyenhez.

– Lili.

– Apa azt mondta, ne kérdezősködjek.

Abban a pillanatban eldöntöttem, hogy elég volt.

Aznap este, amikor Gábor elindult, vártam néhány percet, aztán beültem az autóba és követtem.

A város másik végéig ment.

Egy régi társasház előtt parkolt le.

Kiszállt az ételes táskával, bement a kapun, én pedig az autóban ülve próbáltam kitalálni, mit fogok tenni, ha valóban egy másik nőhöz megy.

Tíz perc múlva még mindig nem jött ki.

Nem bírtam tovább.

Bementem utána.

A második emeleten megláttam a kabátját egy nyitott ajtó mellett.

Odamentem.

A lakásban egy ősz hajú, nagyon idős asszony ült az asztalnál.

Gábor előtte állt, és éppen levest mert neki.

Amikor meglátott, elsápadt.

– Te mit keresel itt?

– Inkább te mondd meg.

Az idős asszony rám nézett.

Aztán elmosolyodott.

– Te vagy Anna?

Meglepődtem.

– Ismer engem?

– Persze. Gábor rengeteget mesél rólad.

A férjem letette a merőkanalat.

– Anna, ezt otthon akartam elmondani.

– Mit?

Az asszony ekkor lassan felállt, odament egy régi komódhoz, és elővett egy fényképet.

Egy fiatal nő volt rajta egy kisfiúval.

A kisfiút azonnal felismertem.

Gábor volt.

– Ő az édesanyád? – kérdeztem.

Gábor megrázta a fejét.

– Nem.

Az idős asszony megszólalt:

– Én voltam az, aki megtalálta.

Nem értettem.

Gábor leült.

– Hatéves voltam, amikor egy téli este eltévedtem. Órákig kerestek. Ő talált rám egy buszmegállóban.

Az asszony folytatta:

– Reszketett, alig tudott beszélni. Hazavittem, betakartam, enni adtam neki, és hívtam a rendőrséget.

– Erről miért nem meséltél soha?

Gábor sokáig hallgatott.

– Mert én sem tudtam, ki volt.

Kiderült, hogy néhány hónappal korábban teljesen véletlenül találkoztak újra.

Az asszony felismerte Gábort egy régi újságkivágás alapján, amit több mint harminc éve őrzött.

Azóta Gábor minden pénteken vacsorát vitt neki.

– De miért titkoltad előlem?

A férjem rám nézett.

– Mert nem csak vacsorát viszek.

Az asszony ekkor újabb borítékot vett elő.

Rajta a lányunk neve állt.

Lilinek.

– Ez micsoda?

Gábor elmosolyodott.

– Ösztöndíj.

Kiderült, hogy az asszonynak nem volt gyereke, sem közeli rokona. Amikor megtudta, hogy Gábornak van egy lánya, úgy döntött, a megtakarításának egy részét Lili továbbtanulására teszi félre.

Én csak álltam ott.

Azt hittem, hónapokon át egy titkot rejteget előlem a férjem.

És igazam volt.

Csak éppen nem azt a titkot, amitől féltem.

Hazafelé megkérdeztem:

– Jövő pénteken is mész?

– Persze.

– Akkor nagyobb dobozt vigyél.

Gábor rám nézett.

– Miért?

– Mert legközelebb én is megyek.

És azóta péntekenként már három tányért teszek az asztalra.

Kettőt otthonra.

A harmadikat pedig annak az asszonynak, aki több mint harminc évvel ezelőtt hazavitte azt a kisfiút, akiről akkor még egyikünk sem tudta, hogy egyszer az én férjem lesz.