Múlt kedden már úgy mentem be az autószerelőhöz, mint akinek legalább a fél motorja az anyósülésen hever.
Pedig az autó ment.
Indult, gyorsult, fékezett, semmilyen lámpa nem világított a műszerfalon.
Csak volt egy hang.
Egy rettenetesen idegesítő, halk kopogás.
– Tok… tok… tok…
Nem mindig.
Csak kanyarban.
Meg néha fékezésnél.
Meg akkor, amikor rosszabb útra értem.
Legalábbis én így figyeltem meg.
Három napja hallgattam, és addigra már fejben kicseréltem a fél futóművet.
A szerelő, Zoli meghallgatta a részletes beszámolómat.
– Mióta csinálja?
– Péntek óta.
– Előtte semmi?
– Semmi.
– Kátyú?
– Nem emlékszem.
– Padka?
– Arra sem.
– Valamihez hozzáértél?
– Zoli, negyven éve vezetek. Nem mentem neki semminek.
– Jó, csak kérdeztem.
Felemelte az autót.
Átnézte a futóművet.
Megmozgatta a kerekeket.
Benézett alá.
Leengedte.
Aztán ment vele egy kört.
Visszajött, kiszállt, és közölte:
– Ennek az autónak semmi baja.
– De kopog!
– Nekem nem kopogott.
– Mert biztos nem úgy mentél vele.
Zoli rám nézett.
– Hogyan kell vele menni?
– Hát normálisan.
– Én azt hittem, úgy mentem.
Mondtam neki, hogy üljön az anyósülésre, majd én megmutatom.
Elindultunk.
Az első kanyarnál semmi.
A másodiknál semmi.
Már kezdtem kellemetlenül érezni magam.
– Na? – kérdezte Zoli.
– Várjál.
A következő utcában volt egy fekvőrendőr.
Átmentem rajta.
Tok.
Zoli felkapta a fejét.
– Hallottad?!
– Hallottam.
– Na végre!
Mentünk tovább.
Jobbra kanyarodtam.
Tok.
– Ez az! Pontosan ez!
Zoli már mosolygott.
– Mi olyan vicces?
– Semmi. Menj még egy kört.
Újra átmentünk a fekvőrendőrön.
Tok.
Zoli ekkor már konkrétan nevetett.
– Most meg min nevetsz?
– Állj félre.
Megálltam.
Zoli kiszállt, megkerülte az autót, kinyitotta a csomagtartót.
Én is kiszálltam.
– Mit keresel?
Nem válaszolt.
Kivett egy esernyőt.
Egy kabátot.
Két bevásárlószatyrot.
Aztán benyúlt egészen hátra.
És előhúzott egy üveg savanyú uborkát.
Ránéztem.
– Ez meg mit keres ott?
– Ezt inkább én kérdezném.
Megrázta az üveget.
Tok.
Még egyszer.
Tok.
Az üvegben egyetlen uborka maradt, ami minden kanyarban nekicsapódott az üveg falának.
Zoli visszatette a kezembe.
– A futóműved tökéletes.
– És ez?
– Ez körülbelül 899 forintos javítás.
– Miért?
– Mert ennyiért veszel legközelebb egy új üveggel.
– A munkadíj mennyi?
Zoli becsukta a csomagtartót.
– Semmi.
Megkönnyebbültem.
Erre hozzátette:
– De ha még egyszer egy savanyú uborka miatt átnézeted velem a teljes futóművet, akkor óradíjat számolok az uborkának is.
Hazafelé egyetlen koppanást sem hallottam.
Az üveg ugyanis az anyósülésen utazott.
Bekötve.
A történet kitalált, szórakoztató céllal készült.
