Kedd délután úgy szálltam fel a buszra, hogy egyetlen vágyam volt:
leülni.
Egész nap talpon voltam, a táskám nehéz volt, és még legalább húsz perc választott el az otthoni kanapétól.
Találtam egy üres helyet az ablak mellett.
Leültem.
Két megállóval később felszállt egy ötvenes nő.
Körülnézett, aztán egyenesen odajött hozzám.
– Álljon fel!
Először azt hittem, nem nekem mondja.
Hátranéztem.
Sajnos mögöttem csak az ablak volt.
– Tessék?
– Álljon fel gyorsan!
Na, erre már bennem is felment a pumpa.
Nem vagyok az a típus, aki ne adná át a helyét annak, akinek szüksége van rá.
De a nő teljesen jól mozgott, ráadásul volt még néhány üres ülés a buszon.
– Miért állnék fel?
– Mert mondom!
– Ez azért elég érdekes indok.
A mellettünk ülő bácsi már minket figyelt.
A nő azonban nem vitatkozott tovább.
Lehajolt, és benézett az ülésem alá.
Aztán rám nézett.
– Most tényleg álljon fel.
Valami volt a hangjában, amitől végül engedelmeskedtem.
Felálltam.
A nő azonnal leguggolt, benyúlt az ülés alá, és kihúzott egy apró, piros pénztárcát.
– Ez nem az enyém – mondtam.
– Tudom.
Kinyitotta.
Egy kisfiú fényképe volt benne, néhány kártya és egy személyi igazolvány.
A nő felsóhajtott.
– Hála az égnek.
Kiderült, hogy az előző járaton utazott a lányával.
A lánya ezen az ülésen ült, és leszállás után vette észre, hogy nincs meg a pénztárcája.
A nő visszarohant a végállomásra, megkérdezte a sofőrt, melyik busz fordult vissza, aztán felszállt erre.
– És maga honnan tudta, hogy még mindig itt van?
– Sehonnan. Csak reméltem.
Ránéztem a pénztárcára.
– Akkor miért nem mondta rögtön?
Elnevette magát.
– Mert amikor megláttam, hogy pont azon ül, úgy megörültem, hogy az udvariasság valahol lemaradt két megállóval ezelőtt.
Erre már én is nevettem.
A mellettünk ülő bácsi pedig megszólalt:
– Én azért megnézném a többi ülés alatt is. Hátha akad ott egy nyugdíjemelés.
A fél busz felnevetett.
A nő visszatette a pénztárcát a táskájába, majd rám nézett.
– Ne haragudjon, hogy így magára förmedtem.
– Semmi baj.
A következő pillanatban a busz hirtelen fékezett.
Mivel még mindig álltam, majdnem elvesztettem az egyensúlyomat.
A nő elkapta a karomat.
– Na látja? Ezért mondtam, hogy álljon fel.
– Ezt azért már ne írja a saját javára!
Nevetve búcsúztunk el.
Amikor leszállt, én ültem vissza az ablak mellé.
Aztán kíváncsiságból lenéztem az ülés alá.
A bácsi rögtön megkérdezte:
– Na? Megvan a nyugdíjemelés?
– Nincs.
– Akkor én maradok ülve.
Hazafelé azon gondolkodtam, milyen könnyen eldöntöttem néhány másodperc alatt, hogy az a nő egyszerűen modortalan.
Pedig csak aggódott, és annyira örült, hogy megtalálta, amit keresett, hogy elfelejtette elmagyarázni.
Néha érdemes néhány perccel későbbre halasztani az ítéletet. Lehet, hogy addigra kiderül: egészen más történet zajlik a másik ember fejében, mint amit mi első pillantásra elképzeltünk.
Jogi nyilatkozat: A történet szórakoztató és érzelmi célú, fiktív írás. A szereplők és az események kitaláltak; az esetleges hasonlóság valós személyekkel vagy eseményekkel a véletlen műve.
