A férjem, Tamás sosem volt az az érzelgős fajta.
Huszonkét éve vagyunk házasok, de ha megkérdezném tőle, mikor mondta utoljára, hogy szeret, valószínűleg visszakérdezne:
– Miért? Történt valami?
Nála a szeretet máshogy működik.
Ha hideg van, előbb indul ki reggel, hogy lekaparja a jeget az autómról.
Ha beteg vagyok, szó nélkül odateszi mellém a teát.
És ha este elalszom a kanapén, betakar.
Persze másnap letagadja.
Tavasszal azonban lett egy furcsa szokása.
Minden vasárnap ebéd után kivitt két széket a kert végébe.
Leült az egyikre.
A másikat maga mellé tette.
Üresen.
Először azt hittem, csak kényelmesebb így.
Aztán feltűnt, hogy mindig ugyanoda rakja.
A diófa alá.
Pontosan egymás mellé.
Kivitt két csésze kávét is.
Az egyiket megitta.
A másikhoz hozzá sem nyúlt.
– Vársz valakit? – kérdeztem egyszer.
– Nem.
– Akkor minek a második kávé?
Ránézett a csészére.
– Megszokás.
Nem értettem.
De Tamást ismerve tudtam, hogy ha nem akar beszélni valamiről, harapófogóval sem lehet kiszedni belőle.
Így nem kérdeztem tovább.
Eltelt egy hét.
A következő vasárnap ugyanez történt.
Két szék.
Két kávé.
Tamás a diófa alatt.
A másik szék üresen.
Aztán megint.
És megint.
Júniusban már kezdett zavarni.
Nem maga a szék.
Hanem az, hogy fogalmam sem volt, mi történik a férjemmel.
Egy vasárnap kimentem hozzá.
– Leülhetek?
Tamás az üres székre nézett.
Aztán rám.
– Hozok neked másikat.
Ez már rosszul esett.
– Erre nem ülhetek?
Sokáig hallgatott.
– Inkább ne.
Visszamentem a házba.
Mérges voltam.
Utólag már szégyellem, de mindenféle butaság megfordult a fejemben.
Kié az a szék?
Miért nem ülhetek rá?
Miért visz ki mellé minden héten kávét?
A választ teljesen véletlenül kaptam meg.
Néhány nappal később rendet raktam a kamrában.
A felső polcról levettem egy régi kartondobozt.
Tele volt fényképekkel.
Az egyik kiesett.
Tamás volt rajta.
Talán húszéves lehetett.
Mellette egy idősebb férfi állt.
Mindketten nevettek.
A férfi Tamás édesapja volt.
Én soha nem találkoztam vele.
Tamás tizenkilenc éves volt, amikor meghalt.
Megfordítottam a fényképet.
A hátuljára kék tollal ezt írták:
„Vasárnapi kávé apával. A diófa alatt. 1987.”
Leültem a kamra padlójára.
És hirtelen minden értelmet nyert.
Aznap este nem szóltam neki semmit.
Megvártam a következő vasárnapot.
Ebéd után Tamás szokás szerint felállt.
Kivitte a két széket.
Én lefőztem a kávét.
Két csészét tettem a tálcára.
Amikor meglátott, megtorpant.
Letettem az egyik csészét mellé.
A másikat az üres szék elé.
– Megtaláltam a fényképet – mondtam.
Tamás nem válaszolt.
Csak nézte a kávét.
Aztán leült.
Én pedig visszaindultam a ház felé.
– Éva.
Megfordultam.
– Igen?
A mellettünk lévő fűre mutatott.
– Hoznál magadnak egy széket?
Hoztam.
Leültem melléjük.
Sokáig egyikünk sem beszélt.
Aztán Tamás egyszer csak megszólalt.
– Apám minden vasárnap délután itt ivott kávét.
– Tudom.
– Amikor fiatal voltam, idegesített. Mindig hívott, hogy üljek le mellé.
Elmosolyodott.
– Nekem meg mindig fontosabb dolgom volt.
Barátok.
Motor.
Foci.
Bármi.
Azt hittem, ráérek még vele üldögélni.
Aztán egyik vasárnap már nem ült itt.
Tamás a kezében forgatta a csészét.
Huszonkét év alatt talán kétszer láttam sírni.
Aznap harmadszor.
– Tavasszal lett volna nyolcvanéves – mondta. – Azóta azon gondolkodom, hány vasárnapot mondtam neki, hogy „majd legközelebb”.
Nem tudtam mit mondani.
Ezért csak megfogtam a kezét.
A következő vasárnap megint három szék állt a diófa alatt.
Aztán négy.
Mert a lányunk is kijött hozzánk.
Egy héttel később már ő hozta a kávét.
Tamás azóta is kiteszi azt az üres széket.
Senki nem ül rá.
Nem azért, mert ne lenne szabad.
Hanem mert most már mindannyian tudjuk, kié.
És furcsa módon azóta sokkal többet beszélgetünk vasárnap délutánonként.
Telefon nélkül.
Televízió nélkül.
Csak ülünk a diófa alatt.
Mert Tamás egyszer azt mondta valamit, amit azóta sem felejtettem el:
– Az ember mindig azt hiszi, lesz még egy vasárnap.
A legtöbbször igaza van.
Csak azt nem tudhatja, melyik lesz az, amikor már nincs.
Jogi záradék: A történet fikció, szereplői és eseményei kitaláltak. Bármilyen hasonlóság valós személyekkel vagy eseményekkel kizárólag a véletlen műve.
