Apám először rendelt ételt telefonos alkalmazásból – húsz perc múlva már a szomszéd is nálunk várta a futárt

Apám hatvannyolc éves, és alapvetően semmi baja a modern technikával.

Feltéve, hogy nem kell használni.

Szerinte az internet kiváló találmány, mert meg lehet rajta nézni az időjárást, amit aztán öt perc múlva úgyis bemondanak a tévében.

Múlt szombaton azonban anyám elutazott a nővéréhez, én pedig átugrottam apámhoz.

Dél körül megkérdeztem:

– Mit ebédelünk?

– Van kenyér.

– Az nem ebéd.

– Ha vastagon vágod, de.

Mondtam neki, rendeljünk valamit.

– Telefonáljunk a pizzásnak!

– Nem kell telefonálni. Itt az alkalmazás.

Elővettem a telefonomat.

Apám rögtön közelebb húzta a székét.

– Mutasd!

Megmutattam.

– Itt kiválasztod az éttermet, aztán az ételt.

– És emberrel nem is kell beszélni?

– Nem.

– Na, végre fejlődik a világ.

Kiválasztottunk két hamburgert sült krumplival.

– Most megnyomod ezt.

Apám megnyomta.

– Kész?

– Kész.

– Ennyi?

– Ennyi.

Hátradőlt.

Láthatóan csalódott volt.

Szerintem valami komolyabb műveletre számított.

Két perc múlva megszólalt:

– És honnan tudja, hová kell hozni?

– Beírtuk a címet.

– Te írtad be.

– Igen.

– Akkor jó.

Öt perc múlva újra elővette a telefont.

– Itt miért mozog ez a kis motor?

– Az mutatja majd a futárt.

– Látjuk, merre jár?

– Igen.

Apám arca felderült.

Na, innentől az ebéd másodlagossá vált.

A következő tíz percben úgy figyelte a képernyőt, mint egy légiforgalmi irányító.

– Elindult!

– Látom.

– Most jobbra fordult.

– Látom.

– Miért arra megy?

– Mert arra van az út.

– Szerintem a Petőfi utca gyorsabb lenne.

– Apa, hagyd dolgozni.

A kis motor egyszer csak megállt.

Apám felpattant.

– Megállt!

– Valószínűleg piros lámpa.

– Három perce?

– Lehet, hogy másik rendelést is visz.

Erre már felháborodott.

– A mi krumplinkkal furikázik másfelé?

Ebben a pillanatban becsöngetett a szomszéd, Pista.

– Szervusztok! Nincs véletlenül egy kis lisztetek?

Apám rámutatott a telefonra.

– Gyere csak!

Pista bejött.

– Mi van?

– Kaját rendeltünk az internetről.

– Na és?

– Látni lehet a futárt!

Pista levette a szemüvegét, megtörölte, aztán odahajolt a telefon fölé.

– Ez ő?

– Ő.

– Hát ez rossz felé megy.

Apám rám nézett.

– Ugye?!

Ketten álltak a telefon fölött.

– Most megfordult! – mondta Pista.

– Mondtam én, hogy benézte a kereszteződést!

– Lehet, hogy GPS alapján megy – próbáltam közbeszólni.

Pista legyintett.

– Az én GPS-em egyszer be akart vinni egy kukoricásba.

Tíz perc múlva már mindhárman a képernyőt néztük.

Illetve én néztem volna, de apám folyamatosan közvetített.

– Kétszáz méter!

Pista kinézett az ablakon.

– Még nem látom.

– Százötven!

– Most?

– Most se.

– Száz!

Apám felkapta a kabátját.

– Hová mész?

– Elé.

– Apa, házhoz szállítást rendeltünk!

– Tudom. Segítek neki.

Pista is felállt.

– Megyek veled. Ketten hamarabb megtaláljuk.

Néztem őket.

– Egy ételfutárt mentek megkeresni, aki pontosan tudja a címünket?

Apám már az ajtóból válaszolt:

– Ha annyira tudná, nem keringene húsz perce!

Kimentek.

Én maradtam.

Két perc múlva csengettek.

Kinyitottam az ajtót.

Ott állt a futár.

– Jó napot, két hamburger.

– Köszönöm.

Átvettem.

– Nem találkozott véletlenül két idősebb férfival az utcán?

– De. Megállítottak a sarkon.

– Sejtettem.

– Megkérdezték, nem én vagyok-e az ételfutár.

– És?

– Mondtam, hogy de.

– Erre?

A fiú elnevette magát.

– Azt mondták, rossz irányba megyek.

– És maga?

– Mondtam nekik, hogy már visszafelé jövök, mert leadtam a rendelést.

Ebben a pillanatban megjelent apám és Pista a kapuban.

Apám meglátta a zacskót a kezemben.

Megállt.

– Már itt volt?

– Már el is ment.

Pista hitetlenkedve nézett rám.

– Akkor kit követtünk?

Elővettem a telefont.

Ránéztem.

Aztán kitört belőlem a nevetés.

– Mi van? – kérdezte apám.

Feléjük fordítottam a képernyőt.

– Ti nem a futárt követtétek.

– Hanem?

– A térképen a saját helyzetünket jelző pontot.

Csend lett.

Pista nézte a telefont.

Apám Pistát.

Pista apámat.

Aztán apám megszólalt:

– Én mondtam, hogy ez a fickó összevissza mászkál.

– Apa… az te voltál.

Pista bólogatott.

– Akkor viszont pontos volt a GPS.

Apám levette a kabátját.

– Jó. Együnk.

Leültünk.

Kinyitotta a zacskót, kivette a hamburgert, majd rám nézett.

– Legközelebb is rendelhetünk így.

– Komolyan?

– Persze.

– Akkor mégis tetszik az alkalmazás?

– Nagyon.

– Miért?

Beleharapott a hamburgerbe.

– Mert mire megjött az ebéd, sétáltam is egyet.

Pista felemelte a kezét.

– Én meg még mindig a lisztért jöttem.

Tanulság: Az új dolgoktól nem kell félni. Legfeljebb az első alkalommal kiderül, hogy nem a futár tévedt el, hanem mi.