Apukám szerdán felhívott.
– Te értesz ehhez az internetes eladáshoz?
Már a kérdésből tudtam, hogy ebből nekem munkám lesz.
– Mit akarsz eladni?
– A szekrényt.
– Melyiket?
– A barnát.
Apukám lakásában körülbelül minden bútor barna.
– Ennél pontosabban?
– Amelyik a fal mellett van.
– Mindegyik a fal mellett van.
Néhány másodperc csend következett.
– Na, látod. Ezért kell nekem segítség.
Másnap átmentem.
A szóban forgó szekrény legalább ötvenéves lehetett.
Hatalmas volt.
Masszív.
És olyan nehéz, hogy szerintem a házat építették köré.
– Mennyit kérsz érte?
Apukám végigmérte.
– Ötvenezret.
– Apa, ezért?
– Ez fa.
– A legtöbb szekrény az.
– De ez rendes fa.
Feltettem negyvenezerért.
Tíz perc múlva jött az első üzenet.
„Megvan még?”
Visszaírtam:
„Igen.”
Az illető eltűnt.
Apukám húsz percenként megkérdezte:
– Na?
– Semmi.
– Biztos feltetted az internetre?
– Igen.
– Arra a nagyra?
– Melyik nagyra?
– Hát az internetre.
Másnap reggel végre telefonált egy férfi.
– A szekrény miatt keresem.
– Igen, megvan.
– Mekkora?
Felolvastam a méreteket.
– Szét lehet szedni?
Megkérdeztem apukámat.
– Apa, szét lehet szedni?
Ránézett a szekrényre.
– Mindent szét lehet szedni.
Visszafordultam a telefonhoz.
– Igen.
Apukám hozzátette:
– Összerakni már más kérdés.
Gyorsan arrébb mentem.
A férfi azt mondta, délután megnézné.
Megbeszéltük az időpontot.
Pontosan érkezett.
Körbejárta a szekrényt.
Kinyitotta.
Becsukta.
Megkopogtatta.
Apukám egyre sértettebben figyelte.
– Mit keres benne? – kérdezte végül.
– Csak megnézem az állapotát.
– Mondtam, hogy jó.
A férfi rám nézett.
Én úgy tettem, mintha nem ismerném egyiküket sem.
– Negyvenezer, ugye? – kérdezte.
– Igen.
– Harmincat adnék érte.
Apukám felállt.
– Akkor harmincért mutatok egy kisebb szekrényt.
– Apa…
– Mi van? Alkudozik. Én is.
A férfi nevetett.
Végül harmincötezerben megegyeztek.
A vevő kiment a kocsihoz szerszámokért.
Apukám elégedetten nézett rám.
– Látod? Mondtam, hogy érték.
– Igen.
– Te negyvenezerért tetted fel?
– Igen.
– Én ötvenet mondtam.
– Igen.
– Akkor most elvesztettünk tizenötezret.
– Apa, öt perce még nem volt harmincötezred sem.
– Ilyen hozzáállással nem leszel üzletember.
A férfi visszajött.
Elkezdődött a szétszerelés.
Tíz perc múlva kiderült, hogy a szekrényt valóban szét lehet szedni.
Elméletileg.
Gyakorlatilag azonban az egyik csavar nem mozdult.
A másodiknak eltűnt a feje.
A harmadik pedig valószínűleg még az Osztrák–Magyar Monarchia idején került bele.
Egy órán keresztül küzdöttünk.
Végül sikerült.
A férfi lehordta az elemeket.
Az utolsó darabnál megállt.
– Ez nem fér be az autóba.
Mindhárman lenéztünk az utcára.
Egy kis ferdehátú állt a ház előtt.
Apukám megkérdezte:
– Ezzel jött szekrényért?
– Azt hittem, szétszedve befér.
Apukám bólintott.
– Én meg azt hittem, ötvenezret kapok érte. Ma mindenki csalódik.
Végül a férfi felhívta a testvérét, aki egy furgonnal érkezett.
Elvitték a szekrényt.
Apukám ott állt az üres fal előtt, kezében a pénzzel.
– Na – mondtam. – Kész.
Nem válaszolt.
Csak nézte az üres helyet.
– Mi van?
– Furcsa így.
– Majd megszokod.
– Oda azért kellene valami.
Éreztem, hogy baj lesz.
– Apa, ne.
Elővette a telefonját.
– Csak megnézem, mik vannak.
– Ne.
Öt perc múlva felém fordította a kijelzőt.
– Nézd ezt! Gyönyörű szekrény. Harmincezer.
Ránéztem.
Barna volt.
Hatalmas.
És kísértetiesen ismerős.
– Apa…
– Mi van?
Kinagyítottam a képet.
Ugyanaz a karcolás az ajtón.
Ugyanaz a régi fogantyú.
Ugyanaz a szekrény.
A férfi, aki egy órája elvitte, már fel is tette az internetre.
Harmincezerért.
Apukám felháborodott.
– Ez hülye? Hiszen harmincötért vette!
– Úgy tűnik, meggondolta magát.
Apukám hosszasan nézte a hirdetést.
Aztán megszólalt:
– Írj neki.
– Mit?
– Hogy huszonötöt adunk érte.
– APA!
– Mi van? Most már tudjuk, hogyan kell szétszedni.
Aznap megtanultam, hogy apukámmal lehet üzletelni.
Csak lehetőleg ne ugyanazzal a szekrénnyel kétszer.
Jogi záradék: A történet fikció, szereplői és eseményei kitaláltak. Bármilyen hasonlóság valós személyekkel vagy eseményekkel kizárólag a véletlen műve.
