Vasárnap délben az egész család anyámnál gyűlt össze ebédre.
Már mindenki az asztalnál ült, amikor belépett a nagymamám.
A kezén egy vadonatúj okosóra.
Ez önmagában akkora meglepetés volt, hogy apám még a merőkanalat is letette.
– Mama, neked okosórád van?
Nagymama büszkén felemelte a csuklóját.
– Van.
– De hát a múltkor még azt mondtad, hogy a nyomógombos telefon is túl sokat akar tőled.
– Azóta fejlődtem.
– Ki vette?
– Én.
– Miért?
– Mert Marikának is van.
Ez mindent megmagyarázott.
Nagymama és Marika néni negyven éve barátnők, de a kapcsolatuk körülbelül úgy működik, mint két kisebb ország fegyverkezési versenye.
Ha Marika néni vesz egy új függönyt, nagymamának két héten belül új függönye van.
Ha nagymama vesz egy új kávéfőzőt, Marika néni következő héten olyat vesz, ami tejet is habosít.
Most Marika néni vett egy okosórát.
A válaszcsapás tehát elkerülhetetlen volt.
Leültünk ebédelni.
Anyám kitette a húslevest.
Nagymama közben folyamatosan nézegette az óráját.
– Mit mutat? – kérdeztem.
– Mindent.
– Például?
– Az időt.
– Azt a régi órád is mutatta.
– De ez drágábban mutatja.
Apám félrenyelte a levest.
– És még mit tud?
Nagymama elkezdte nyomkodni.
– Megmondja, hány lépést tettem.
– És mennyit?
– Négyszáztizenkettőt.
– Az kevés.
– Délelőtt vasárnap van. Mit akarsz, menjek át gyalog Romániába?
Anyám gyorsan témát váltott.
– Mama, kérsz még levest?
– Kérek.
Az óra ekkor rezgett egyet.
Nagymama ránézett.
– Na, ez meg mit akar?
– Mit ír? – kérdeztem.
– „Ideje felállni és mozogni.”
Nagymama körbenézett.
– Most ültem le.
– Az óra szerint túl sokat ülsz.
– Az óra szerint. Én meg szerintem túl sokat beszél.
Megnyomott rajta valamit.
Az óra elhallgatott.
Folytattuk az ebédet.
Jött a rántott hús, a krumpli, a savanyúság.
Nagymama jó étvággyal evett.
Egyszer csak újra rezgett az óra.
– Most mit mond? – kérdezte apám.
Nagymama hunyorogva olvasta.
– „Magas pulzus.”
Anyám rögtön aggódni kezdett.
– Mama, jól vagy?
– Tökéletesen.
– Akkor miért magas a pulzusod?
Nagymama ránézett apám tányérjára.
– Mert harmadszor vett rántott húst, és még a süteményhez hozzá sem nyúltunk.
Apám lassan visszatette a villát.
– Csak kettőt ettem.
– A harmadik a tányérodon van.
– Azt még nem ettem meg.
– De én már előre ideges vagyok tőle.
Mindenki nevetett.
Az óra megint rezgett.
Nagymama kezdett mérges lenni.
– Ez rosszabb, mint a szomszédasszony. Az legalább csak az ablakból figyel.
– Mit ír?
– „Vegyen egy mély levegőt.”
Nagymama vett egy mély levegőt.
– Na?
– Most azt írja, hogy „szép munka”.
Ránézett az órára.
– Köszönöm. Hatvannyolc éve magamtól is ment.
A desszertnél már mindenki az órát figyelte.
Anyám kihozta a krémest.
Nagymama szeme felcsillant.
– Na, ebből kettőt kérek.
– Mama! – szólt anyám.
– Mit mama? Vasárnap van.
Az első szelet elfogyott.
A második is.
Nagymama éppen a kávéjáért nyúlt, amikor az óra hirtelen megszólalt.
Nem rezgett.
Hangosan beszélt.
Az egész asztal hallotta:
– Úgy tűnik, ma kevesebbet mozogtál a szokásosnál. Szeretnél elindítani egy tízperces sétát?
Csend lett.
Mindenki nagymamára nézett.
Nagymama lassan letette a kávéscsészét.
Ránézett az órára.
– Nem.
Az óra néhány másodperc múlva újra megszólalt:
– Biztosan? Egy rövid séta jót tehet.
Nagymama szemöldöke felszaladt.
– Mondtam, hogy nem.
Anyám már nevetett.
– Mama, az csak egy gép.
– Akkor tanulja meg elsőre.
Az óra harmadszor is megszólalt:
– Próbáljunk meg együtt aktívabbak lenni!
Nagymama ekkor levette a csuklójáról.
Letette az asztal közepére.
Közelebb hajolt hozzá.
Az egész család elhallgatott.
Nagymama nagyon nyugodtan azt mondta:
– Ide figyelj, kisasszony. Reggel kitakarítottam, megfőztem, eljöttem ide két busszal, megettem két krémest, és most végre leültem.
Az óra természetesen nem válaszolt.
Nagymama folytatta:
– Ha ennyire szeretnél mozogni…
Felvette az órát.
Mindannyian azt hittük, visszateszi a kezére.
Ehelyett átnyújtotta apámnak.
– …menj Bélával. Ő már a negyedik rántott húsnál tart.
Apám kezében megállt a villa.
Mi pedig egyszerre törtünk ki nevetésben.
Nagymama nyugodtan belekortyolt a kávéjába.
– Na. Most végre tényleg okos helyre került az az óra.
Apám tiltakozott:
– Én nem kérek belőle!
Nagymama elvette előle a tálat.
– Jól van, Béla. Akkor legalább az ötödik rántott húsról sikerült lebeszélnünk.
Aznap az okosóra valóban teljesítette a feladatát.
Csak nem egészen úgy, ahogy a gyártó tervezte.
Jogi megjegyzés: A történet szórakoztató céllal készült, kitalált szereplőket és eseményeket tartalmaz. Bármilyen hasonlóság valós személyekkel vagy eseményekkel a véletlen műve.
