😂 A pénztáros rám nézett, aztán a férjemre, és megkérdezte: „Biztosan együtt jöttek?”

Tizenöt éve vagyunk házasok, de a közös bevásárlás még mindig olyan program, amely előtt érdemes lenne végrendeletet írni.
Már a bejáratnál elkezdődött.
– Kell bevásárlókocsi? – kérdeztem.

– Minek? Csak pár dolgot veszünk.
Tíz perccel később Gábor két kézzel cipelte a kosarat.
– Szerintem kellene egy kocsi.
– Mondtam.
– Nem mondtad.
– De.
– Nem emlékszem.
– Attól még megtörtént.
Elindultunk a zöldségek felé.

– Kell krumpli? – kérdeztem.
– Van otthon.
– Nincs.
– Tegnap láttam.
– Az hagyma volt.
Gábor felvett egy hagymát, hosszasan nézte.
– Jó, mondjuk hasonlítanak.

– Miben?
– Mindkettő… földközeli.
Itt döntöttem el, hogy innentől nem kérdezek semmit.
Hiba volt.
Öt perc múlva visszajött három zacskó chipsszel.
– Ez minek?
– Akciós.
– Nem szeretjük ezt az ízt.

– De akciós.
– Gábor, attól, hogy valami olcsóbb, még nem kell megvenni.
Úgy nézett rám, mintha most kérdőjeleztem volna meg a közgazdaságtan alapjait.
– De hát pont ez az akció lényege.
Kivettem a chipset.
Ő visszatette.
Én újra kivettem.

Ő megint visszatette.
Egy néni mellettünk már nem is vásárolt, csak minket nézett.
– Fogadni tetszik? – kérdeztem tőle.
– A férjére tettem – mondta.
Gábor vigyorgott.
– Látod?
– Maga ne örüljön – szólt rá a néni. – Szerintem az asszony nyer.
A következő húsz percben Gábor titokban pakolt a kocsiba.
Csokis kekszet.

Pudingot.
Két üveg szószt.
Egy óriási zacskó földimogyorót.
És egy grillfogót.
A grillfogónál elfogyott a türelmem.
– Nekünk van grillfogónk.
– De ilyen nincs.
– Pontosan ilyen van.

– A miénk fekete.
– Ez is fekete.
Gábor közelebb hajolt hozzá.
– Ez matt fekete.
– Tedd vissza.
– Szükségünk van rá.

– Mire?
Gondolkodott.
– Grillezéshez.
– Nincs grillünk.
Csend.

– Akkor lehet, hogy előbb azt kellett volna vennem.
A kasszához már külön érkeztünk.

Én elöl, Gábor három méterrel mögöttem, sértődötten tolta a kocsit.
A pénztáros elkezdte lehúzni a termékeket.
Kenyér.
Tej.
Tészta.
Vaj.
Aztán jött a chips.
Ránéztem Gáborra.
– Ezt visszatetted.
– Én úgy emlékszem, te tetted vissza.

– Pontosan.
– Akkor valószínűleg visszatalált.
A pénztáros elmosolyodott.
Jött a puding.
– Ez is?
– Fehérje – mondta Gábor.

– Csokoládés puding.
– A tejben van fehérje.
A pénztáros már a száját harapdálta.
Aztán előkerült a grillfogó.
Ránéztem.
– Gábor!

– Mi van?
– Visszatetted!
– Vissza.
– Akkor mit keres itt?
– Lehet, hogy ez egy másik.

– UGYANAZ A GRILLFOGÓ!
A mögöttünk álló néni megszólalt:
– Én láttam, amikor az úr betette.
Gábor hátrafordult.
– Maga mióta figyel engem?

– A chips óta.
A pénztáros ekkor már hangosan nevetett.
Én pedig elkezdtem kipakolni Gábor szerzeményeit.
– Ez nem kell. Ez sem. Ez sem.
Gábor közben visszarakta őket.
– De kell.
– Nem kell.
– A mogyoró marad.
– Nem marad.
– Miért?
– Mert van otthon három zacskó.
– De az sós.

– Ez is sós!
– Másképp sós.
A pénztáros letette a kezéből a terméket.
Rám nézett.

Aztán Gáborra.
Megint rám.
– Elnézést… biztosan együtt jöttek?
– Igen – mondtam.
Gábor ugyanabban a pillanatban rávágta:
– Nem.
A pénztáros pislogott.

– Akkor most…?
Gábor rám mutatott.
– Én csak mögötte állok.
– Gábor!
– Mi van? Így talán átengedik a grillfogót.
A pénztáros elnevette magát.
– Akkor külön fizetnek?

Ránéztem a férjemre.
– Igen. Az úr külön fizeti a chipset, a pudingot, a mogyorót és a teljesen felesleges grillfogót.
Gábor büszkén elővette a pénztárcáját.
– Rendben.
A pénztáros lehúzta a grillfogót.
Gábor fizetett.
Kiléptünk az üzletből.
Megállt a parkolóban, kibontotta a zacskót, majd rám nézett.
– Na, látod? Megvan.

– Remek. És mit fogsz vele?
Gábor néhány másodpercig gondolkodott.

Aztán felcsippentett vele egy szem chipset.
– Már megérte.
A mögöttünk kilépő néni ezt meglátta.