Múlt pénteken munka után beültem egy kis étterembe.
Nem ünnepeltem semmit.
Nem vártam senkit.
Egyszerűen nem volt kedvem hazamenni és nekiállni vacsorát főzni.
Az étterem majdnem tele volt, ezért a pincér egy kétszemélyes asztalhoz ültetett az ablak mellett.
Rendeltem egy levest és egy adag rántott sajtot.
Miközben vártam, akaratlanul is a mellettem lévő asztalra figyeltem.
Egy idős férfi ült ott egyedül.
Előtte egy tányér húsleves és egy pohár víz.
Lassan evett.
Nem telefonozott, nem olvasott újságot.
Csak néha körbenézett.
Amikor végzett, intett a pincérnek.
– Fizetnék.
A pincér odalépett hozzá.
– Már rendezve van.
Az idős férfi értetlenül nézett rá.
– Micsoda?
– A számlája. Valaki kifizette.
– Kicsoda?
A pincér elmosolyodott.
– Azt kérte, ne mondjam meg.
A bácsi körbenézett az étteremben.
Látszott rajta, hogy zavarba jött.
– De hát én nem kértem senkitől semmit.
– Tudom.
– Akkor ezt nem fogadhatom el.
A pincér lehajolt hozzá.
– Szerintem most az egyszer fogadja el.
A férfi még néhány másodpercig ült, aztán bólintott.
Felvette a kabátját, és mielőtt elindult, egy ezrest tett az asztalra.
– Akkor ez legyen a magáé.
– Nem szükséges.
– Tudom. Pont ezért adom.
Azzal kisétált.
Valamiért az egész jelenet jobb kedvre derített.
Befejeztem a vacsorámat, kértem még egy kávét, aztán én is szóltam:
– Fizetnék.
A pincér néhány perc múlva kihozta a számlát.
A tetején kézzel írt mondat állt:
„Ezt most én fizetem.”
Először azt hittem, tévedés.
– Elnézést, ez biztosan nem az enyém.
– De igen.
– Ki írta ezt rá?
A pincér a bejárati ajtó felé nézett.
– Az a bácsi, aki az előbb elment.
Meglepődtem.
– De hát ő nem is ismer engem.
– Nem is magának szánta.
Ezt végképp nem értettem.
– Akkor kinek?
A pincér leültette a tálcát az asztalom szélére.
– Amikor megtudta, hogy valaki kifizette a vacsoráját, azt mondta, nem akar úgy hazamenni, hogy csak elfogadott valamit.
Elővette a pénztárcáját, adott nekem tízezer forintot, és azt mondta: „A következő ember számlájába tegye bele.”
– És én voltam a következő?
– Igen.
Ránéztem a számlára.
Hétezer-hatszáz forint volt.
– Akkor maradt még kétezer-négyszáz.
– Igen.
Elővettem a pénztárcámat.
Letettem mellé még ötezer forintot.
A pincér rám nézett.
– Ezt miért adja?
– Tegye hozzá a maradékhoz.
– És mit mondjak annak, aki kapja?
Elgondolkodtam.
Aztán megfordítottam a számlát, és ráírtam:
„Ezt most én fizetem.”
A pincér elmosolyodott.
– Kezdem azt hinni, ma este nem fogok sok számlát beszedni.
Nevettem.
– Lehet.
Felvettem a kabátomat, és elindultam kifelé.
Az ajtóból még visszanéztem.
Egy fiatal nő éppen leült ahhoz az asztalhoz, ahol az idős férfi ült.
Nem tudtam, ki ő.
Azt sem, milyen napja volt.
És azt sem, hogy végül ő kapja-e majd azt a néhány ezer forintot.
De hirtelen ez már nem is tűnt fontosnak.
Az idős férfi kapott egy vacsorát egy ismeretlentől.
Nem tudta visszaadni neki.
Ezért továbbadta valaki másnak.
Én pedig ugyanezt tettem.
Hazafelé azon gondolkodtam, milyen furcsa, hogy néha egy jó tettnek nem kell visszatalálnia ahhoz, akitől kaptuk.
Elég, ha nem áll meg nálunk.
Jogi megjegyzés: A történet irodalmi, szórakoztató célú írás; szereplői és eseményei kitaláltak, az esetleges valós egyezések a véletlen művei.
