Huszonhárom éve vagyunk házasok.
Ennyi idő alatt az ember megtanulja, miben számíthat a másikra, és miben jobb, ha inkább maga intézkedik.
Nálunk a bevásárlás mindig az én dolgom volt.
Nem azért, mert a férjem, Tamás ne tudott volna elmenni a boltba.
Egyszerűen utálta.
Ha mégis elküldtem valamiért, biztos lehettem benne, hogy a hat tételből négyet elfelejt, egy helyett valami teljesen mást hoz, a hatodikat pedig háromszoros kiszerelésben.
Szombat reggel azonban, miközben a konyhában írtam a bevásárlólistát, egyszer csak kivette a kezemből a papírt.
– Add ide. Ma én megyek.
Ránéztem.
– Te?
– Én.
– Egyedül?
– Képzeld, valószínűleg túl fogom élni.
Nevettem.
– A tejet ne felejtsd el!
– Fel van írva.
– És ne a vaníliás joghurtot hozd, hanem…
– Rajta van a listán – vágott közbe. – Bízz bennem egyszer!
Felvette a kabátját, és elment.
Azt hittem, legfeljebb fél óra múlva itthon lesz.
Eltelt egy óra.
Aztán másfél.
Felhívtam.
Nem vette fel.
Írtam neki.
Semmi.
Kezdtem ideges lenni.
Tamás sosem volt az a fajta, aki csak úgy eltűnik órákra.
Már azon gondolkodtam, hogy felhívom újra, amikor meghallottam az autót.
Kinéztem az ablakon.
Tamás kiszállt.
De nem egyedül.
A másik oldalon egy idős nő nyitotta ki az ajtót.
Talán hetvenöt körül lehetett. Világos kabátot viselt, egyik kezében egy kopott táska, a másikban egy szatyor volt.
Tamás kivette a csomagokat a csomagtartóból, majd a nő karjába kapaszkodott, és lassan elindultak a ház felé.
Csak álltam az ablaknál.
Fogalmam sem volt, mi történik.
Pár pillanat múlva nyílt az ajtó.
– Megjöttünk! – kiáltotta Tamás.
Kimentem az előszobába.
Az idős nő zavartan mosolygott rám.
– Elnézést, kedvesem – mondta. – Remélem, nem zavarok.
Tamás letette a szatyrokat.
– Előbb hadd meséljem el.
Kiderült, hogy a bolt parkolójában vette észre a nőt.
Egy bevásárlókocsi mellett állt, és sírt.
Tamás először azt hitte, rosszul van.
Odament hozzá, megkérdezte, segíthet-e.
A nő sokáig csak rázta a fejét.
Aztán végül elmondta, hogy aznap lett volna az ötvenedik házassági évfordulójuk a férjével.
Minden évben ezen a napon együtt vásároltak be.
Ugyanabban a boltban.
Utána hazamentek, főztek valami finomat, este pedig elővették az esküvői albumot.
Csakhogy a férje néhány hónappal korábban meghalt.
Aznap próbált először egyedül végigmenni azon a bevásárláson, amit fél évszázadon át ketten csináltak.
A pénztárig még eljutott.
A parkolóban azonban már nem bírta tovább.
– Felajánlottam, hogy hazaviszem – mondta Tamás. – De amikor beült mellém, azt mondta, nincs kedve hazamenni az üres lakásba.
Az idős nő lehajtotta a fejét.
– Nem kellett volna ezt mondanom.
Tamás rám nézett.
– Ezért azt mondtam neki, hogy nálunk ma úgyis túl sok ebéd készül.
Majdnem elnevettem magam.
– Még semmi nincs kész.
– Akkor szerencsénk van – mondta. – Ilona néni ugyanis állítólag nagyon jól főz.
Az asszony ekkor nevetett fel először.
Aznap hárman főztünk ebédet.
Ilona néni megmutatta, hogyan készítette a férje kedvenc levesét. Tamás krumplit pucolt, bár nagyjából kétszer annyit vágott le belőle, mint kellett volna.
Ebéd közben Ilona néni mesélni kezdett.
A férjéről.
Az esküvőjükről.
Arról, hogyan veszekedtek össze egyszer egy függönyön, majd három napig egyikük sem volt hajlandó bocsánatot kérni.
Nevettünk.
Aztán néha elhallgatott.
Ilyenkor egyikünk sem sürgette.
Délután Tamás hazavitte.
Az ajtóban Ilona néni sokáig fogta a kezem.
– Azt hittem, ez lesz életem egyik legrosszabb napja – mondta halkan. – Most mégis úgy érzem, mintha kaptam volna belőle egy darabot vissza.
Miután elmentek, elkezdtem elpakolni a konyhában.
A bevásárlószatyor alján megtaláltam a listámat.
Minden tétel mellett pipa volt.
Még a megfelelő joghurtot is megvette.
Amikor Tamás hazaért, odatettem elé.
– Huszonhárom év kellett hozzá, de végre megtanultál bevásárolni.
Elmosolyodott.
– Akkor jövő héten is mehetek?
– Mehetsz.
– Egyedül?
Ránéztem.
– Inkább ne. Ki tudja, legközelebb hány embert hozol haza.
Nevetett, aztán megölelt.
Ilona néni pedig a következő szombaton újra eljött hozzánk.
Ezúttal már nem azért, mert nem akart egyedül lenni.
Hanem azért, mert vártuk.
Azóta eltelt két év.
Szombatonként pedig mindig három személyre terítünk.
Mert azon a napon a férjem valóban rosszul teljesítette a bevásárlást.
Egyetlen olyan dologgal tért haza, ami nem szerepelt a listámon.
Egy új baráttal.
