Felpróbáltam egy kabátot a turkálóban, és egy összehajtott papír esett ki a zsebéből

Szombat délelőtt csak egy pulóverért ugrottam be a turkálóba.

Legalábbis ez volt a terv.

Aztán megláttam egy sötétzöld kabátot az egyik állvány végén.

Nem volt különösebben divatos.

Sőt, első ránézésre legalább tízéves lehetett.

De vastag volt, jó állapotú, és amikor megnéztem az árcédulát, úgy döntöttem, felpróbálom.

Kicsit nagy volt rám.

Már éppen vettem volna le, amikor belenyúltam a jobb zsebébe.

Valami megzörrent.

Egy négyrét hajtott papírlap volt benne.

Azt hittem, régi blokk.

Majdnem visszagyűrtem a zsebbe, de megláttam rajta a kézírást.

Felül mindössze ennyi állt:

„Ha ezt megtalálod, kérlek, ne dobd ki.”

Na, ettől persze elolvastam.

A következő sorok furcsábbak voltak.

„Kék bögréből iszik.
A rádiót túl hangosan hallgatja.
A rántott hús szélét mindig levágja.
Ha ideges, háromszor ellenőrzi, bezárta-e az ajtót.
Nem szereti, ha megölelik, de mindig ő ölel meg először.”

Semmit sem értettem.

A lap alján pedig csak egy név állt:

„Béla.”

Megfordítottam a papírt.

A hátulján folytatódott.

„Ha egyszer már nem emlékszem ezekre, olvasd fel nekem.”

Ott álltam a próbafülke előtt egy idegen kabátban, egy idegen ember emlékeivel a kezemben.

Visszahajtottam a lapot.

Odamentem az eladóhoz.

– Elnézést, meg lehet tudni, honnan került ide ez a kabát?

A nő megnézte a címkéjét.

– Adományból. Tegnap hozták be több zsákkal együtt.

– Ki?

– Egy fiatalabb férfi. Talán negyven körül lehetett.

Megmutattam neki a papírt.

Elolvasta az első sort, aztán rám nézett.

– Várjon.

Bement hátra.

Néhány perc múlva egy kartondobozzal jött vissza.

– Ezt is ugyanaz a férfi hozta. Még nem áraztuk be.

A dobozban könyvek, két sál, néhány régi lemez és egy kék bögre volt.

Összenéztünk.

A bögre oldalán fekete filccel ez állt:

BÉLA

Az eladó elővette a tegnapi átvételi lapot.

Telefonszám nem volt rajta.

Csak egy keresztnév.

András.

– Ennyit tudunk.

Megvettem a kabátot.

Nem azért, mert hirtelen megtetszett.

Hanem mert nem akartam, hogy a cetli megint eltűnjön valahol.

A papírt otthon kitettem a konyhaasztalra.

Egész hétvégén zavart.

Ki volt Béla?

És ki írta ezt róla?

Hétfőn visszamentem a turkálóba.

Az eladó már messziről felismert.

– Képzelje, kereste magát valaki.

– Engem?

– Az a férfi, aki a kabátot hozta. Visszajött a kék bögréért.

Kiderült, hogy véletlenül került az adományok közé.

Az eladó megadta neki a számomat, miután beleegyeztem.

Aznap délután csörgött a telefonom.

– Jó napot. András vagyok. Azt mondták, maga vette meg apám kabátját.

– Akkor Béla az édesapja?

Hosszú csend lett.

– Igen.

Elmondtam neki, mit találtam a zsebben.

Megint hallgatott.

Aztán csak annyit kérdezett:

– Megvan még az a papír?

– Persze.

– Azt hittem, elveszett.

Másnap találkoztunk egy kávézóban.

András sokáig csak nézte a lapot.

Aztán elmondta, hogy nem ő írta.

Hanem az édesanyja.

Évekkel korábban kezdte összeírni rajta azokat az apróságokat, amelyeket nem akart elfelejteni a férjéről.

Nem nagy dolgokat.

Nem születésnapokat vagy évfordulókat.

Hanem azt, hogy Béla a kék bögréből issza a kávét.

Hogy túl hangosan hallgatja a rádiót.

Hogy levágja a rántott hús szélét.

Az édesanyja ugyanis egy idő után egyre több mindent elfelejtett.

A cetlit ezért mindig magánál tartotta.

Ha valamiben bizonytalan volt, elővette.

– És hogy került a kabátba? – kérdeztem.

András elmosolyodott.

– Apa tette bele.

Az utolsó hónapokban már ő olvasta fel anyának.

Újra és újra.

– Kék bögréből iszom.

– Hangosan hallgatom a rádiót.

– Háromszor ellenőrzöm az ajtót.

És az édesanyja néha nevetett.

Néha azt mondta:

– Tudom én azt.

Máskor úgy hallgatta, mintha egy idegen férfiról mesélnének neki.

– Mi történt velük? – kérdeztem.

András a papírt hajtogatta.

– Anya tavaly meghalt. Apa pedig három hete.

Most már értettem a zsákokat.

A kabátot.

A könyveket.

A kék bögrét.

– Sajnálom – mondtam.

Bólintott.

Aztán visszanyújtotta nekem a papírt.

– Ez a magáé.

– Dehogy. Ezt vigye haza.

– Nem – mondta. – Apa valamiért benne hagyta a kabátban. Maga pedig megtalálta. Tartsa meg.

Nem akartam elfogadni.

Végül mégis nálam maradt.

A kabátot azóta is hordom.

A cetli pedig ugyanabban a jobb zsebben van, ahol megtaláltam.

Néha előveszem.

Nem ismertem Bélát.

Nem ismertem a feleségét sem.

Mégis ők juttatták eszembe, hogy egy emberből végül nem feltétlenül a nagy dolgok hiányoznak a legjobban.

Hanem azok az egészen jelentéktelennek tűnő apróságok, amelyeket amíg mellettünk van, szinte észre sem veszünk.

Hogy melyik bögréből iszik.

Mit hagy a tányér szélén.

Hányszor ellenőrzi az ajtót.

És hogy ki ölel meg először.