Egy nő az állásinterjú közepén felállt és kisétált – húsz perccel később a cégvezető ment utána

Három hónapja kerestem munkát.

Eleinte még magabiztosan küldözgettem az önéletrajzomat.

Aztán teltek a hetek.

Egyik helyről nem válaszoltak, a másikról jött az udvarias levél, hogy „más jelölt mellett döntöttünk”.

Közben a megtakarításom lassan elfogyott.

Egyedül neveltem a nyolcéves fiamat, Marcit, és egy idő után már nem az zavart, hogy magamnak nem tudok megvenni valamit.

Az zavart, amikor ő kérdezett.

– Anya, befizettük már az osztálykirándulást?

– Persze – mondtam.

Nem fizettük be.

Aznap este eladtam egy régi karkötőmet, amit még a huszadik születésnapomra kaptam.

Másnap befizettem a kirándulást.

Marci boldogan rohant haza az iskolából.

Nekem pedig ennyi elég volt.

Aztán egy keddi napon megcsörrent a telefonom.

Behívtak állásinterjúra egy nagy céghez.

Pont olyan munkára, amilyet korábban is végeztem.

Ha megkapom, végre fellélegezhetünk.

Az interjú reggelén Marci már fél hétkor ott toporgott mellettem.

– Anya, ebben mész?

– Miért? Nem jó?

Végigmért.

– De. Csak nagyon komoly vagy.

– Állásinterjúra megyek, nem vidámparkba.

Erre odaszaladt az íróasztalához, és matatni kezdett a fiókban.

– Tessék.

Egy apró, kék műanyag gombot nyomott a kezembe.

– Ez meg mi?

– Szerencsegomb.

– Ilyen létezik?

– Mostantól igen.

Betettem a kabátom zsebébe.

Az interjú délelőtt tízkor kezdődött.

Egy hatalmas tárgyalóban ültem három emberrel szemben.

Kérdeztek a korábbi munkahelyemről, a tapasztalatomról, arról, hogyan kezelem a nehéz helyzeteket.

Úgy éreztem, jól megy.

Aztán az egyik férfi megkérdezte:

– Ha szükséges, tud rendszeresen tovább maradni munkaidő után?

Megálltam egy pillanatra.

– Alkalmanként természetesen.

– Nem alkalmanként – mondta. – Nálunk előfordul, hogy valaki este hétig vagy nyolcig bent marad. Aki előre akar jutni, annak ezt vállalnia kell.

Bólintottam.

Mit mondhattam volna?

Szükségem volt az állásra.

– Természetesen meg tudom oldani.

Abban a pillanatban megszólalt a telefonom.

Lenémítottam.

Egy perc múlva újra rezgett.

Ránéztem.

Az iskola hívott.

– Elnézést – mondtam. – Ezt fel kell vennem.

Kimentem a folyosóra.

Marci tanítója volt.

A fiam rosszul lett az iskolában.

Nem történt nagy baj, de lázas volt, és valakinek érte kellett mennie.

– Húsz percen belül ott vagyok – mondtam.

Visszamentem a tárgyalóba.

– Nagyon sajnálom, de el kell mennem.

A három ember összenézett.

– Most? – kérdezte az egyik.

– Igen. A fiam beteg.

– Az interjúból még legalább fél óra hátravan.

Lenéztem az asztalra.

Ott feküdt előttem az önéletrajzom.

Három hónap álláskeresés.

Az utolsó pénzeim.

A befizetendő számlák.

Az osztálykirándulás.

Minden ott volt abban a néhány másodpercben.

Aztán eszembe jutott Marci reggeli arca.

Felálltam.

– Tudom. És nagyon szeretném ezt az állást. De most a fiam vár rám.

Megköszöntem a lehetőséget, felvettem a kabátomat és kisétáltam.

Mire kiértem az épületből, sírtam.

Nem hangosan.

Csak folytak a könnyeim, miközben próbáltam taxit hívni.

Azt hittem, megint elrontottam mindent.

Körülbelül húsz perce állhattam az iskola előtt, amikor valaki megszólított.

– Elnézést!

Megfordultam.

Az a férfi állt mögöttem, aki az interjún velem szemben ült.

A cég vezetője.

Először azt hittem, valamit ott felejtettem.

– Maga mit keres itt?

Kissé kifulladva mosolygott.

– Az asszisztensem megnézte az önéletrajzán szereplő telefonszámot, felhívtuk, de nem érte el. Az iskolát említette, és szerencsére csak pár utcára vagyunk.

Nem értettem.

A férfi a kezét nyújtotta.

– Nem fejeztük be az interjút.

– Tudom. Sajnálom.

– Én viszont befejeztem.

Csak néztem rá.

– Tessék?

– Huszonkét éve alapítottam ezt a céget – mondta. – Az első tíz évben azt hittem, az a legjobb dolgozó, aki utolsóként kapcsolja le este a villanyt.

Elhallgatott.

– Közben kétszer lemaradtam a lányom születésnapjáról. Nem voltam ott az első iskolai előadásán. És egyszer azt mondta nekem: „Apa, nálad mindig minden fontosabb.”

Nem tudtam mit mondani.

– Sok év kellett hozzá, hogy megértsem: rossz dolgot jutalmaztam.

Aztán az iskola ajtajára nézett.

– Maga húsz perccel ezelőtt úgy állt fel attól az asztaltól, hogy azt hitte, ezzel elveszíti az állást.

– Igen.

– Mégis felállt.

Bólintottam.

– Azt mondta, nehéz helyzetekben tud dönteni. Most láttuk, hogy valóban tud.

Azzal újra felém nyújtotta a kezét.

– Ha még szeretné, hétfőn kezdhet.

Nem fogtam meg rögtön a kezét.

Csak álltam ott, és próbáltam eldönteni, jól hallottam-e.

– És az estig bent maradás?

Elmosolyodott.

– A kollégám ezt rosszul fogalmazta meg. Nálunk előfordul túlóra. De egy beteg gyerekért el kell menni. Ezen nincs mit megbeszélni.

Ekkor kinyílt az iskola ajtaja.

Marci jött ki a tanító nénivel.

Amikor meglátott, odaszaladt hozzám.

– Anya!

Leguggoltam és átöleltem.

– Megkaptad a munkát? – kérdezte.

Ránéztem a férfira.

Ő bólintott.

– Azt hiszem, igen.

Marci elvigyorodott.

– Mondtam, hogy működik.

– Mi működik?

Belenyúltam a kabátom zsebébe.

A kék műanyag gomb még mindig ott volt.

Marci büszkén kihúzta magát.

– A szerencsegomb.

A cégvezető elnevette magát.

Én pedig akkor már nem próbáltam visszatartani a könnyeimet.

Hétfőn munkába álltam.

A kék gombot pedig azóta is a pénztárcámban tartom.

Nem azért, mert szerencsét hozott.

Hanem azért, mert azon a napon emlékeztetett valamire, amit a félelmeim között majdnem elfelejtettem:

néha éppen az mutatja meg, kik vagyunk, amit akkor választunk, amikor azt hisszük, sokat veszíthetünk vele.