Múlt kedden munkából hazafelé furcsa hangot kezdett adni az autóm.
Először csak halk kattogást hallottam.
Aztán egy kereszteződésnél már alig akart elindulni.
Valahogy sikerült begurulnom egy közeli autószerelő műhelyhez.
Már majdnem zártak.
Egy ötvenes férfi jött ki a műhelyből, kezében egy olajos ronggyal.
– Miben segíthetek?
– Attól tartok, ezt már csak maga tudja megmondani.
Beindítottam az autót.
Meghallgatta, majd felnyitotta a motorháztetőt.
– Ezzel ma már ne menjen tovább.
Na, pontosan ezt nem akartam hallani.
– Nagy a baj?
– Holnap délelőttre megmondom.
Otthagytam az autót, és taxival mentem haza.
Másnap tíz óra körül csörgött a telefonom.
– Elkészült az autója.
– Máris?
– Igen.
Amikor odaértem, az autó a műhely előtt állt.
– Mennyivel tartozom? – kérdeztem.
A szerelő megtörölte a kezét.
– Semmivel.
Elnevettem magam.
– Komolyan kérdeztem.
– Én is komolyan mondtam. Egy forintot sem kérek.
– De hát megjavította az autómat.
– Meg.
– Akkor ezt nem értem.
A férfi néhány másodpercig hallgatott.
Aztán bement az irodába, és egy régi fényképpel tért vissza.
Amikor megláttam, azonnal felismertem.
Évek óta a kesztyűtartóban hordtam.
Apám volt rajta fiatalon, egy régi piros autó mellett.
– Ezt a kesztyűtartóban találtam – mondta.
– Ő az édesapám.
A férfi bólintott.
– Tudom.
Meglepődve néztem rá.
– Ismerte?
A szerelő közelebb tartotta a fényképet.
– Huszonnyolc évvel ezelőtt tizenhét éves voltam. Apám meghalt, anyám egyedül maradt velem és a két öcsémmel. Dolgozni akartam, de se szakmám, se tapasztalatom nem volt.
Hallgattam.
– Egyetlen műhely adott nekem lehetőséget. Az édesapjáé.
Akkor már sejtettem, miért nézi úgy a fényképet.
– Apám alkalmazta?
– Többet tett annál. Megtanított a szakmára.
A férfi elmosolyodott.
– Az első hónapban annyi hibát csináltam, hogy szerintem többe kerültem neki, mint amennyit kerestem.
– Ez rá vall.
– Egyszer megkérdeztem tőle, miért nem küld el.
– Mit válaszolt?
A szerelő rám nézett.
– Azt mondta: „Mert egyszer nekem is adott valaki egy esélyt.”
Nem tudtam megszólalni.
Apám tizenegy éve meghalt.
Sok történetet ismertem róla, de ezt soha nem mesélte.
– Később saját műhelyt nyitottam – folytatta a férfi. – Amikor meg akartam köszönni neki mindent, már nem találtam.
Visszaadta a fényképet.
– Tegnap este kinyitottam a kesztyűtartót, megláttam ezt, és rögtön felismertem.
Elővettem a pénztárcámat.
– Akkor is szeretném kifizetni.
A szerelő becsukta a pénztárcámat.
– Nem.
– Miért?
Elmosolyodott.
– Mert az édesapja egyszer azt mondta nekem, hogy ha valaki segít rajtad, nem mindig neki kell visszaadnod.
– Hanem?
– Add tovább annak, akinek éppen szüksége van rá.
A fényképre néztem.
Apám ugyanúgy mosolygott rajta, ahogy mindig.
Mielőtt elindultam, a szerelő még utánam szólt:
– Egyébként van nálam egy tizenhét éves srác. Két hete kezdett.
– Ügyes?
A férfi felnevetett.
– Borzalmas. Tegnap egy olajcserét is majdnem elrontott.
– És nem küldi el?
Megrázta a fejét.
– Egyszer nekem is adott valaki egy esélyt.
Akkor értettem meg igazán, hogy apám segítségét huszonnyolc évvel később sem fizették vissza.
Továbbadták.
Jogi záradék: A történet irodalmi célból készült, kitalált szereplőket és eseményeket tartalmaz. Bármilyen hasonlóság valós személyekkel vagy eseményekkel a véletlen műve.
