Vasárnap délelőtt csak azért mentem ki a bolhapiacra, mert otthon már harmadszor pakoltam át ugyanazt a szekrényt.
Nem akartam venni semmit.
Ehhez képest húsz perc múlva már egy régi, kopott könyvet tartottam a kezemben.
Nem volt különösebben értékes. A borítója megfakult, a sarkai felpöndörödtek, és valaki ceruzával apró megjegyzéseket írt néhány oldal szélére.
– Ötszáz forint – mondta az árus.
Megvettem.
Otthon főztem egy kávét, leültem a kanapéra, és találomra felütöttem.
A 47. oldalnál valami kicsúszott belőle.
Egy fénykép.
Egy fiatal nő állt rajta egy vasútállomás előtt.
Világos kabátot viselt, egyik kezében kis bőröndöt tartott, a másikkal pedig a szemébe lógó haját fogta.
Mellette egy férfi állt.
Nem néztek a fényképezőgépbe.
Egymást nézték.
Megfordítottam a képet.
Arra számítottam, hogy nevet vagy dátumot találok rajta.
Csak ennyi állt a hátulján:
„16:20.”
Semmi más.
Valamiért nem tettem vissza a könyvbe.
A fényképet kiraktam az asztalra.
Később újra elővettem a könyvet, és ekkor vettem észre, hogy a 47. oldal alján egy mondat halványan alá van húzva ceruzával:
„Vannak találkozások, amelyekre egy egész életet lehet várni.”
Kirázott a hideg.
Másnap kíváncsiságból visszamentem a bolhapiacra.
Az árus először nem emlékezett a könyvre.
Aztán amikor megmutattam neki a fényképet, elhallgatott.
– Ezt honnan szedte?
– A könyvből esett ki.
Sokáig nézte a képet.
– Ezeket a könyveket egy lakáskiürítésből kaptam. Egy idős bácsié volt. Tavasszal halt meg.
Megkérdeztem, tudja-e a nevét.
Tudta.
András.
A vezetéknevét is megmondta.
Otthon rákerestem.
Nem találtam sok mindent, csak egy régi helyi újság digitalizált számát.
Abban viszont szerepelt egy fénykép.
Ugyanaz a férfi volt rajta.
Évtizedekkel idősebben.
A cikk arról szólt, hogy András több mint negyven évig dolgozott a vasútnál.
Ekkor néztem meg alaposabban a fényképen látható állomást.
A névtábla egyik fele ugyan lemaradt, de néhány betű látszott.
Elég volt ahhoz, hogy megtaláljam.
Körülbelül negyven kilométerre volt tőlem.
Tudom, hogy furcsán hangzik, de a következő szombaton elmentem oda.
Fogalmam sem volt, mit keresek.
Az állomás szinte teljesen üres volt.
Leültem egy padra, elővettem a fényképet, és próbáltam megtalálni azt a pontot, ahol készülhetett.
A régi épület még állt.
Az óra fölötte is.
Ránéztem a telefonomra.
16:07.
Ekkor már én is nevettem magamon.
Tényleg azért autóztam negyven kilométert, mert valaki ötven évvel ezelőtt ráírt egy időpontot egy fényképre?
16:18-kor bemondták a következő vonatot.
Két perccel később begördült a szerelvény.
16:20.
Az ajtók kinyíltak.
Néhány ember leszállt.
Köztük egy hetven év körüli nő.
Lassan indult az állomásépület felé, aztán meglátta a kezemben lévő fényképet.
Megállt.
Nem szólt.
Csak nézte.
Aztán odajött hozzám.
– Megmutatná?
Odaadtam neki.
A keze remegni kezdett.
– Honnan van ez magánál?
Elmeséltem a könyvet.
A bolhapiacot.
Andrást.
A nő leült mellém.
Sokáig nem mondott semmit.
Aztán a fényképen lévő fiatal nőre mutatott.
– Ez én vagyok.
Azt hittem, rosszul hallok.
– És ő András?
Bólintott.
Kiderült, hogy tizenkilenc évesek voltak, amikor a kép készült.
Szerették egymást, de a nő családja másik városba költözött.
A költözés napján András azt mondta neki:
– Ha egyszer visszajössz, én itt leszek.
A vonata 16:20-kor indult.
Évekig leveleztek.
Aztán egy levél nem érkezett meg.
Majd még egy.
Mindketten azt hitték, a másik nem akar többé írni.
Eltelt az élet.
Mindketten megházasodtak.
Gyerekeik születtek.
A nő férje hat évvel korábban meghalt.
András felesége még korábban.
– És találkoztak még valaha? – kérdeztem.
A nő megszorította a fényképet.
– Egyszer.
Ötvenegy évvel később.
Ugyanezen az állomáson.
16:20-kor.
Kiderült, hogy András évtizedeken keresztül megtartotta a fényképet.
Amikor idős korukban újra megtalálták egymást, megmutatta neki.
A hátuljára akkor írta rá az időpontot.
Nem azt, amikor elváltak.
Hanem azt, amikor újra találkoztak.
– Miért volt a könyvben? – kérdeztem.
A nő elmosolyodott, de közben könnyes lett a szeme.
– Mert azt a könyvet én adtam neki tizenkilenc éves korában.
A 47. oldalon pedig volt egy mondat, amit mindketten szerettünk.
Ekkor jutott eszembe az aláhúzott sor.
Elmondtam neki.
A nő lehajtotta a fejét.
– Igen. Az volt az.
Megkérdeztem, miért jött most az állomásra.
A válaszára egyáltalán nem számítottam.
– Ma lenne András nyolcvanadik születésnapja.
Minden évben idejövök.
Mindig ugyanazzal a vonattal.
16:20-ra.
Felé nyújtottam a fényképet.
– Akkor ez magát illeti.
Sokáig nézte, aztán visszatolta a kezem.
– Nem.
– De hát ez az önök képe.
– Tudom.
Aztán becsukta az ujjaimat a fénykép körül.
– András ötvenegy évig őrizte. Most maga találta meg. Talán már nem nekünk kell őriznünk.
Felállt, és elindult a kijárat felé.
Néhány lépés után visszafordult.
– Tegye vissza a 47. oldalhoz.
Otthon ezt tettem.
A fényképet pontosan oda csúsztattam vissza, ahol megtaláltam.
Azóta a könyv ott áll a polcomon.
Néha leveszem.
Mindig ugyanott nyitom ki.
A 47. oldalon.
És már egészen mást jelent az a ceruzával aláhúzott mondat:
„Vannak találkozások, amelyekre egy egész életet lehet várni.”
Mert néha nem az a legkülönösebb, hogy két ember ötvenegy év után újra megtalálja egymást.
Hanem az, hogy egy régi könyv éppen ahhoz kerül, akinek még egyszer vissza kell vinnie a történetüket oda, ahol elkezdődött.
Jogi megjegyzés: A történet fikció, szereplői és eseményei kitaláltak. Bármilyen hasonlóság valós személyekkel vagy eseményekkel a véletlen műve.
