Egy esküvőn odajött hozzám egy idegen nő, és megkért, játsszam el öt percig, hogy ismerem – bár ne kérdeztem volna meg, miért

Szombat délután egy esküvőn voltam.

Nem közeli rokon esküvőjén.

Az unokatestvérem kolléganője ment férjhez, én pedig kísérőként kerültem oda, vagyis nagyjából annyi embert ismertem, amennyit egy átlagos buszmegállóban.

Kettőt.

A vacsora előtt kimentem a szálloda folyosójára levegőzni.

Éppen a telefonomat néztem, amikor odalépett hozzám egy elegáns, ötvenes nő.

– Maga egyedül van?

Felnéztem.

– Pillanatnyilag igen.

Körülnézett, aztán közelebb hajolt.

– Kérem, tegyen úgy öt percig, mintha ismerne!

Azt hittem, rosszul hallok.

– Tessék?

– Csak öt perc. Beszélgessen velem! Mindegy, miről.

Mielőtt bármit kérdezhettem volna, belekarolt a karomba.

– Mosolyogjon!

– Miért?

– Mert jön.

– Ki?

– Az exem.

Na, gondoltam, ebbe én biztosan nem keveredek bele.

Aztán megláttam a férfit.

Hatvan körüli, bajuszos úr közeledett felénk, és már messziről integetett.

A nő azonnal hangosan megszólalt:

– Jaj, hát milyen kicsi a világ! Ezer éve nem találkoztunk!

Én csak pislogtam.

– Valóban – mondtam.

Fogalmam sem volt, kik vagyunk egymásnak.

A férfi odaért.

– Ilona!

– Szervusz, Laci!

Laci rám nézett.

Ilona még erősebben kapaszkodott belém.

– Ő pedig…

Megállt.

Na, mondom, most vagyunk bajban.

Rám nézett segítségért.

Én pedig valamiért azt mondtam:

– Zoltán.

Nem hívnak Zoltánnak.

A mai napig nem tudom, miért pont ezt mondtam.

– Zoltán? – kérdezte Laci.

– Igen – mondta Ilona gyorsan. – Régi ismerős.

– Honnan?

Ilona rám nézett.

– A… munkából.

Laci érdeklődve fordult felém.

– Maguk együtt dolgoztak?

– Igen.

– Hol?

Itt már éreztem, hogy az ötperces szívességből állásinterjú lett.

Ilona rávágta:

– A bankban!

Én ugyanabban a pillanatban azt mondtam:

– A postán.

Csend.

Laci felvonta a szemöldökét.

Ilona rám nézett.

Én Ilonára.

– Bankban vagy postán? – kérdezte Laci.

– Postabank – vágtam rá.

Ilona köhögni kezdett.

Laci viszont elismerően bólintott.

– Ja! Ott én is ismertem valakit.

Na, ettől még jobban megijedtem.

– Én nem sokáig voltam ott.

– Mikor?

– Régen.

– Mennyire régen?

– Annyira régen, hogy már alig emlékszem rá.

Ilona megszorította a karomat.

Ebből arra következtettem, hogy ideje lenne befognom a számat.

Laci azonban nem tágított.

– És mióta ismerik egymást?

Ilona rávágta:

– Húsz éve.

Én ugyanakkor:

– Három hónapja.

Megint csend.

Laci most már vigyorgott.

– Érdekes barátság.

– Húsz éve találkoztunk először – magyaráztam –, de három hónapja… újra.

– Hol?

Erre már tényleg nem volt válaszom.

Ilona azonban megmentett.

– Egy temetésen.

Ránéztem.

Temetésen?!

Laci arca komoly lett.

– Ó, sajnálom. Ki halt meg?

Na, itt szerettem volna eltűnni.

Ilona is lefagyott.

Végül azt mondtam:

– Egy közös ismerős.

– Hogy hívták?

Ez az ember vagy nyomozó volt, vagy életében nem tanulta meg, mikor kell abbahagyni egy beszélgetést.

– Béla – mondtam.

Ilona ugyanabban a pillanatban:

– Józsi.

Laci már hangosan nevetett.

– Béla Józsi?

– József Béla – javítottam ki gyorsan. – Mindenki Bélának hívta.

Ilona úgy nézett rám, mintha most döntötte volna el, hogy ha ebből kijutunk, örökbe fogad.

Ekkor kinyílt mögöttünk a terem ajtaja.

Egy férfi kidugta a fejét.

– ZOLTÁN! Téged keresnek!

Összerezzentem.

Laci rám nézett.

Ilona rám nézett.

Én pedig lassan a férfira.

– Engem?

– Hát persze! Gyere már, kezdődik a fotózás!

– De én nem…

A férfi közelebb jött, rám nézett, majd megtorpant.

– Ja, bocsánat. Maga nem Zoltán.

Laci ekkor már a falnak támaszkodva röhögött.

– Na, legalább ezt tisztáztuk!

Ilona elengedte a karomat.

– Laci, most már menj!

– Megyek, megyek. Örültem, Zoltán!

Elindult, aztán három lépés után visszafordult.

– Vagy hogy is hívják?

– Most már Zoltán – mondtam. – Túl sokat dolgoztam érte.

Laci nevetve visszament a terembe.

Én Ilonához fordultam.

– Na. Ezt túléltem. Most már csak egy dolgot szeretnék tudni.

– Mit?

– Miért kellett eljátszanom, hogy ismerjük egymást?

Ilona zavartan megigazította a ruháját.

– Mert azt mondtam Lacinak, hogy rengeteg régi ismerősöm lesz itt, és nem akarok egyedül ácsorogni.

– Ennyi?!

– Ennyi.

– Én meg már munkahelyet, húsz év barátságot és egy halott József Bélát találtam ki magának!

Ilona elnevette magát.

– Nagyon jól csinálta.

– Köszönöm. Most pedig visszamegyek enni.

Már az ajtónál jártam, amikor utánam szólt:

– Várjon!

Megfordultam.

– Most mi van?

– Laci visszajön.

– És?

Ilona elvörösödött.

– Meghívott minket holnap ebédre.

– Minket?!

– Azt mondta, szeretné jobban megismerni Zoltánt.

– Mondja meg neki, hogy nem érek rá.

– Miért?

Ránéztem.

– József Béla hagyatéki tárgyalására megyek.

Ilona úgy elkezdett nevetni, hogy a falnak kellett támaszkodnia.

Én pedig visszamentem a lagziba.

Tíz perccel később Laci az asztalomhoz lépett, letett elém egy pohár üdítőt, és azt mondta:

– Ezt Zoltánnak hoztam.

– Köszönöm.

– Egyébként tudtam, hogy nem ismerik egymást.

Majdnem félrenyeltem.

– Mióta?

– Attól a pillanattól, hogy Ilona belekarolt magába.

– Akkor miért kérdezgetett húsz percig?!

Laci elmosolyodott.

– Mert kíváncsi voltam, meddig bírják.

Ránéztem.

– És?

– József Bélánál majdnem feladtam.

Azzal elsétált.

Én pedig ott ültem az üdítőmmel, és rájöttem, hogy ezen az esküvőn egyetlen ember vert át mindenkit.

És még csak nem is én voltam az, aki hamis nevet mondott.