Szombat délelőtt békésen kávéztunk a konyhában, amikor megszólalt a telefonom.
Anyósom volt.
– Sziasztok! Otthon vagytok?
A férjem kezében félúton megállt a bögre.
– Miért? – kérdeztem óvatosan.
– Csak felugrom öt percre.
A férjem letette a kávét.
– Mennyi időnk van?
– Tessék?
– MENNYI IDŐNK VAN?!
– Azt mondta, öt perc múlva itt van.
Gábor úgy pattant fel, mintha most jelentették volna be, hogy lakásellenőrzést tart a NAV, a katasztrófavédelem és egy tisztaságmániás tábornok egyszerre.
– Te szedd össze a nappalit! Én intézem a konyhát!
– Gábor, anyád jön, nem a köztársasági elnök.
– Pont ezért siess!
Felkapta az asztalról a tegnapi újságot, két bögrét, egy távirányítót és valamiért a sótartót is.
– A sót miért viszed?
– Nincs idő kérdésekre!
Kinyitotta a kamrát, és mindent behajított.
– Te normális vagy?
– Majd később rendszerezzük!
Ezután meglátta a kanapén a pulóverét.
Felkapta.
– Ezt hova?
– A szekrénybe?
– Túl messze van.
Betuszkolta a kanapé mögé.
Aztán észrevette a cipőjét.
Az ment a függöny mögé.
A laptopja a fotel alá.
Három bontatlan levél a mikróba.
– A LEVELEKET MIÉRT A MIKRÓBA?!
– Mert oda anya biztosan nem néz be!
Ebben a pillanatban megszólalt a kapucsengő.
Gábor elsápadt.
– Itt van.
– Igen.
– Túl korán.
– Anyád öt percet mondott.
– Nála az öt perc három. Ezt harmincöt éve tudom.
Beengedtem.
Anyósom feljött, belépett, körülnézett.
– Jaj, de szép rend van nálatok!
Gábor büszkén kihúzta magát.
– Igyekszünk.
Anyósom bement a konyhába.
– Csak azért ugrottam fel, mert hoztam nektek egy kis rakott krumplit.
– De aranyos vagy, mama!
– Beteszem a mikróba, hogy nektek már csak meg kelljen melegíteni.
Gábor arcáról eltűnt a mosoly.
– NE!
Anyósom megállt.
– Mi az?
– Semmi.
– Akkor kinyitom.
– MAMA, NE NYISD KI A MIKRÓT!
Csend lett.
Anyósom lassan felém fordult.
– Mit tartotok ti abban a mikróban?
– Semmit – mondtam.
Gábor közbevágott:
– Fontos iratokat.
Anyósom pislogott.
– A mikróban?
– Tűzbiztos.
– Gábor, ez egy mikró.
– Pont ezért nem keresné ott senki.
Anyósom kinyitotta.
A három levél kiesett a földre.
Az egyik pont a lába elé.
Lehajolt érte.
– Ez meg mi?
Gábor ránézett.
Aztán rám.
Aztán újra a levélre.
– Reklám.
Anyósom felvette.
– „Értesítés parkolási pótdíjról.”
Gábor megvakarta a tarkóját.
– Nagyon agresszív reklám.
Én már a konyhapultnak támaszkodtam, mert éreztem, hogy mindjárt elröhögöm magam.
Anyósom azonban még nem végzett.
– És miért van egy cipő a függöny mögött?
Gábor odanézett.
– Milyen cipő?
– Az a negyvenhármas, amelyik kilóg alóla.
– Ja, AZ a cipő.
– Igen, Gábor. Az a cipő.
– Szellőzik.
Anyósom ekkor lehajolt a fotel mellé.
– És a laptop miért van itt?
– Frissít.
– A fotel alatt?
– Ott jobb a térerő.
Már könnyeztem.
Anyósom csak állt a nappali közepén, és nézte a fiát.
Aztán megszólalt:
– Tudod, Gábor, nekem tényleg csak öt percem van.
– Tudom, mama.
– Nem ellenőrizni jöttem.
– Tudom.
– Nem érdekel, hogy rendetlenség van-e.
– Tudom.
– Akkor miért dugtad el a fél lakást?
Gábor nagyot sóhajtott.
– Mert múltkor azt mondtad, hogy nálunk minden szanaszét van.
Anyósom elgondolkodott.
– Én ilyet mondtam?
– Igen.
– Mikor?
– Karácsonykor.
– Gábor… akkor nálatok volt huszonkét ember.
– Akkor is rosszul esett.
Anyósom elmosolyodott, megpuszilta.
– Jól van, kisfiam. Legközelebb nem szólok semmit.
Gábor megkönnyebbült.
– Köszönöm, mama.
Anyósom elindult az ajtó felé, aztán visszafordult.
– Egyébként a rakott krumplit betettem a hűtőbe.
– Köszönjük!
– Csak előtte vegyétek ki belőle a porszívót.
Megálltam.
Gábor is megállt.
Lassan egymásra néztünk.
– Te betetted a porszívót a hűtőbe?!
– Pánikoltam!
Anyósom az ajtóból még visszaszólt:
– Semmi baj, kisfiam!
– Tényleg?
– Persze. Csak öt percre ugrottam fel.
Aztán rám kacsintott.
– Holnap viszont ráérek egész délután.
Gábor azóta takarít.
Jogi záradék: A történet szórakoztató céllal készült, szereplői és eseményei kitaláltak. Bármilyen hasonlóság valós személyekkel vagy eseményekkel a véletlen műve.
