A férjem megígérte, hogy kitakarít, mire hazaérek – az ajtóban közölte, hogy inkább ne menjek be

Már ebből tudhattam volna, hogy valami nincs rendben.
Tizenhat éve vagyunk házasok. Ez idő alatt Gábor kétszer kereste a porszívót.
Egyszer költözéskor.
Egyszer pedig azért, mert eldugtam mögé a karácsonyi ajándékát.
– Menj csak nyugodtan anyukádhoz – mondta reggel. – Mire hazaérsz, ragyogni fog minden.
– Minden?
– Minden.

– A fürdőszoba is?
– Igen.
– Felmosol?
– Igen.
– Port törölsz?
– Igen.
– A konyhát is megcsinálod?
Gábor letette a kávéját.

– Erika, takarítani fogok, nem újraépítem az országot.
Ez már sokkal inkább hasonlított a férjemre.
Elindultam anyámhoz.
Tizenegy körül írt egy üzenetet:
„Hol tartjuk a felmosót?”
Visszaírtam:
„A takarítószekrényben.”
Két perc múlva:

„Melyik a takarítószekrény?”
Elmagyaráztam.
Tíz perccel később megint írt:
„A kék lötty jó mindenre?”
Megkérdeztem, melyik kék lötty.
Küldött róla egy képet.

Ablakmosó volt.
„Nem.”
„Már mindegy.”
Ekkor kezdtem aggódni.
Felhívtam.
– Mit csináltál?
– Semmit.
– Gábor.
– Csak kipróbáltam.

– Mit?
– Hogy jó-e a padlóra.
– És?
– Nagyon csillog.
– Akkor mi a baj?
– Hogy én is.
Letettem.

Dél körül újabb üzenet érkezett.
„A porszívónak normális esetben ilyen hangja van?”
Alatta egy videó.
Elindítottam.
A háttérben olyan hang hallatszott, mintha egy helikopter próbálna felszállni a nappalinkból.
– Kapcsold ki! – hívtam azonnal.
– Már kikapcsoltam.

– Mi történt vele?
– Beszippantott valamit.
– Mit?
Csend.
– Gábor?

– Függönyt.
– HOGYAN?
– Túl közel mentem hozzá.
– És a függöny?
– Már nincs olyan hosszú.
Anyám mellettem ült, és a beszélgetés felénél levette a szemüvegét.
– Menj haza – mondta.
– Szerintem is.
– Most.

Fél kettőkor értem haza.
Gábor már a bejárati ajtó előtt állt.
Kabátban.
– Miért vagy kint?
– Vártalak.
– Miért?

Közelebb lépett hozzám.
– Erika…
– Mi van?
– Szeretném, ha először meghallgatnál.
– Mit csináltál?
– Semmi olyat, amit ne lehetne helyrehozni.

– MIT CSINÁLTÁL?
Felemelte a kezét.
– Inkább ne menj be.
Na, erre természetesen azonnal bementem.
Az előszobában még minden rendben volt.

A nappaliban már kevésbé.
A szőnyeg fel volt tekerve.
A függöny egyik oldala körülbelül húsz centivel rövidebb volt a másiknál.
A dohányzóasztal a kanapén állt.

A fotel a konyhaajtóban.
A porszívó pedig a szoba közepén feküdt szétszedve, mint egy műtét közben magára hagyott beteg.
– Miért van az asztal a kanapén?
– Felmostam.
Lenéztem.
– Miért ragad a padló?
– Erről akartam beszélni.
– Mivel mostál fel?

Gábor a konyha felé mutatott.
A pulton ott állt egy üres flakon.
Megnéztem.
– Ez öblítő.
– Tudom.
– ÖBLÍTŐVEL MOSTÁL FEL?!
– Most már tudom.
– Miért?!
– Jó illata volt.

Lehunytam a szemem.
– És miért ragad minden?
– Valószínűleg mert nem kellett volna fél flakonnal beleönteni.
Ekkor valami nekicsapódott a fürdőszoba ajtajának.
Megdermedtem.
– Mi volt ez?

– Semmi.
– Gábor.
– A felmosóvödör.
– A vödör magától nekimegy az ajtónak?
– Nem egészen.
Bementem a fürdőszobába.
A mosógép ment.

Nagyon ment.
Konkrétan úgy rázkódott, hogy lassan araszolt előre a járólapon.
– Mi van benne?
– A fürdőszobaszőnyeg.
– Csak az?
– Meg a felmosófej.
– Betetted a felmosófejet a mosógépbe?
– Koszos volt.
– NYELÉVEL EGYÜTT?!
– Nem vagyok hülye.
Erre nem válaszoltam.

Visszamentem a nappaliba.
– Jó. Hol a macska?
Gábor megmerevedett.
– Milyen macska?
– A MI MACSKÁNK, GÁBOR!

– Ja. Pötyi.
– Hol van?
– Ő megsértődött.
– Hol?
– A hálóban.
Bementem.
Pötyi az ágy közepén ült.
Vizesen.
Habosan.

És olyan arccal nézett rám, amilyen arccal valószínűleg a válóperes ügyvéd nézi az első közös konzultáción az embert.
– Mi történt vele?
Gábor megjelent mögöttem.
– Belelépett a vödörbe.

– És miért habos?
– Mert ki akartam mosni belőle az öblítőt.
– Mivel?
– Samponnal.
– Milyen samponnal?
Gábor hallgatott.
Lassan felé fordultam.

– Milyen samponnal?
– A tiéddel.
– A tizenkétezer forintos samponommal?!
– Nem tudtam, hogy tizenkétezer!

– RÁ VAN ÍRVA!
– Én azt hittem, az valami kód!
Leültem az ágy szélére.
Pötyi mellém ült.
Mindketten ugyanúgy néztünk Gáborra.
– Van még valami? – kérdeztem.
– Nincs.
A konyhából ekkor megszólalt a füstjelző.

Gábor becsukta a szemét.
– Jó. Van.
Berohantam.
A sütőből füst jött.
– Te főztél is?!
– Gondoltam, örülnél.

Kinyitottam a sütőt.
Egy fekete valami feküdt a tepsiben.
– Ez mi?
– Eredetileg rakott krumpli.
– És most?

– Szerintem szén.
Kinyitottam az ablakot.
Gábor mögöttem állt.
– De nézd a jó oldalát.
– Van jó oldala?
– A sütő belsejét már nem kell kitakarítani.

Ránéztem.
– Miért?
– Mert most már minden ugyanolyan színű.
Nem bírtam tovább.
Elkezdtem nevetni.

Először csak halkan.
Aztán úgy, hogy le kellett ülnöm.
Gábor is nevetni kezdett.
– Ugye nem haragszol?

– De.
– Nagyon?
– Még nem döntöttem el.
– Segít, ha rendelek pizzát?

– Igen.
– Nagyot?
– Kettőt.
Este nyolcra valamennyire helyrehoztuk a lakást.

A padló már nem ragadt.
A mosógép visszakerült a helyére.
Pötyi megszáradt, bár még két napig tavaszi virágillat lengte körül.
A függöny viszont menthetetlen maradt.

Lefekvés előtt Gábor büszkén körbenézett.
– Azért szerintem nem lett rossz.
– Gábor, reggel tisztább volt a lakás.
– Igen, de most sokkal több tapasztalatunk van.
Másnap reggel felébredtem a porszívó hangjára.

Kirohantam.
Gábor ott állt a nappaliban.
– TE MIT CSINÁLSZ?!
– Nyugi! Csak kipróbálom, működik-e.
– És?
Kikapcsolta.
– Működik.
Megkönnyebbültem.

Aztán hozzátette:
– Viszont nem találom Pötyit.
A kanapé alól abban a pillanatban előbújt a macska.
Ránézett Gáborra.
Meglátta a porszívót.
Megfordult.