A főnököm véletlenül nekem küldte azt az üzenetet, amit rólam írt – a válaszom után tíz percig nem jött ki az irodájából

Kedd délelőtt éppen a harmadik kávémat ittam, amikor pittyent a telefonom.

A főnököm írt.

„A Zsuzsi ma megint késik. Fogadjunk, hogy mindjárt előadja a szokásos mesét a forgalomról.”

Megnéztem az órát.

8:04.

Négy percet késtem.

Megnéztem az üzenetet még egyszer.

Aztán a főnököm üvegfalú irodáját.

Ő bent ült, háttal nekem, és vidáman gépelt tovább.

Nyilván valamelyik kollégának szánta.

Gondolkodtam, mit csináljak.

Írjam, hogy „ezt szerintem nem nekem akartad”?

Tegyek úgy, mintha nem láttam volna?

Végül inkább válaszoltam:

„Szerintem ma azt fogja mondani, hogy négy perc nem késés, hanem rugalmas munkakezdés.”

Három másodperc múlva megjelent a két kék pipa.

A főnököm abbahagyta a gépelést.

Lassan felemelte a fejét.

Megfordult.

Rám nézett az üvegfalon keresztül.

Én felemeltem a kávémat, és mosolyogva koccintottam vele a levegőben.

Azonnal visszafordult.

Azt hittem, ezzel vége.

Nem volt.

Egy perc múlva újabb üzenetet kaptam tőle.

„Bocsánat. Ezt nem neked akartam küldeni.”

Visszaírtam:

„Sejtettem. Én sem magamra fogadtam volna.”

Semmi válasz.

Két perccel később viszont megszólalt mellettem Peti telefonja.

Ránézett.

Aztán rám.

Aztán a főnök irodájára.

– Te… kaptál valami érdekes üzenetet reggel?

– Miért?

Peti odatartotta a telefonját.

A főnök ezt írta neki:

„Véletlenül elküldtem Zsuzsinak, amit róla írtam. Ha kérdezi, mondd, hogy csak vicceltünk.”

Peti alatt ott volt a főnök következő üzenete is:

„EZT SE NEKI KÜLDD!”

Ránéztem Petire.

– Ugye ezt most nem nekem akartad megmutatni?

– De.

– Akkor máris te kommunikálsz itt a legjobban.

Peti majdnem leesett a székről a röhögéstől.

A főnök közben továbbra sem jött ki az irodájából.

Pedig normális esetben kilenc körül már legalább kétszer végigsétált közöttünk azzal a jellegzetes arccal, ami azt jelentette:

„Nem ellenőrizlek benneteket, csak teljesen véletlenül nézem, dolgoztok-e.”

Aznap azonban bent maradt.

Kilenc óra húszkor jött a harmadik üzenete.

Nekem.

„Van egy perced? Beszélhetnénk?”

Visszaírtam:

„Persze. Kinek szántad?”

A szomszéd asztalnál Peti felnyögött a röhögéstől.

Az iroda ajtaja továbbra sem nyílt ki.

Végül tíz perccel később kijött a főnök.

Megállt az asztalomnál.

– Zsuzsi…

– Igen?

– A reggeli üzenet miatt…

– Semmi gond.

Láthatóan megkönnyebbült.

– Tényleg?

– Persze. Négy perc késés miatt nem érdemes összeveszni.

– Pontosan.

– Főleg úgy, hogy tegnap te huszonöt percet késtél.

Csend.

Peti a monitor mögött már vörös fejjel próbált hangtalanul nevetni.

A főnök megköszörülte a torkát.

– Nekem tárgyalásom volt.

– Tudom.

– Akkor jó.

– A kávézóban.

Megint csend.

– Láttál?

– Nem.

Megkönnyebbült.

– A kávézós blokkodat viszont tegnap nekem küldted el a havi kimutatás helyett.

Peti ekkor felállt, és szó nélkül kiment a mosdóba.

A főnök nézett rám pár másodpercig.

Aztán csak ennyit mondott:

– Zsuzsi, szerintem nekünk kevesebbet kellene üzengetnünk egymásnak.

– Szerintem is.

– Örülök, hogy egyetértünk.

Elindult vissza az irodájába.

– Főnök!

Megfordult.

– Igen?

– Holnap lehet, hogy kések négy percet.

– Miért?

– Még nem találtam ki. De délután átküldöm Petinek.

Aznap először az egész iroda egyszerre kezdett röhögni.

A főnök pedig szó nélkül visszament az irodájába.

Azóta egyébként pontosan érkezem.

Ő is.

És ha üzenetet küld, állítólag háromszor ellenőrzi a címzettet.

Legalábbis Peti ezt mondta.

Bár lehet, hogy ezt sem nekem szánta.