Egy fiatal férfi úgy dönt, hogy elege van a világi életből, és bevonul egy nagyon szigorú kolostorba.
Az első napokban minden szépen megy: hajnalban ima, délben csend, este elmélkedés.
A harmadik hét végére azonban a fiú már nagyon szenved.
Odamegy az apáthoz, és zavartan megszólal:
– Atyám… ne haragudjon, de hát én még fiatal vagyok. Itt tényleg semmi lehetőség nincs egy kis… emberi közelségre?
Az apát nyugodtan bólint.
– Dehogynem, fiam. Nálunk minden szerzetes kap egy napot a hónapban, amikor lemehet a régi kápolna mögötti kis házikóba.
A fiú szeme felcsillan.
– Tényleg? És ott mi van?
– Egy ajtó – mondja az apát. – Bekopogsz, bemész, és olyan élményben lesz részed, amit sosem felejtesz el.
Elérkezik a fiú napja. Izgatottan lesiet a kis házikóhoz, bekopog, belép, majd fél óra múlva ragyogó arccal jön ki.
– Atyám! Ez hihetetlen volt! Ez maga a mennyország! Mikor mehetek legközelebb?
Az apát elővesz egy nagy könyvet, lapozgat benne, majd így szól:
– Nos, fiam… legközelebb huszonkilenc nap múlva.
A fiú csalódottan sóhajt:
– Csak ennyi idő múlva?
Az apát vállat von:
– Igen. Mert addig a többiek kopognak nálad.
