A férfi, aki túl komolyan vette a reggelt

Hétfő reggel volt. Az a fajta hétfő, amikor az ember már attól elfárad, hogy kinyitja az egyik szemét, és a másik még hivatalos panaszt akar benyújtani.

Laci pontosan 6:00-kor felébredt. Nem azért, mert kipihente magát, hanem mert az ébresztője olyan hangon ordított, mintha személyesen sértette volna meg a családját.

Laci felült az ágyban, körbenézett a szobán, és komoran ennyit mondott:

– Ma rend lesz.

A szekrény hallgatott.
A szék gyanúsan recsegett.
A papucs pedig olyan szögben állt az ágy mellett, mintha azt mondaná: „Ezt már vasárnap este is mondtad, főnök.”

Laci azonban eltökélt volt. Olyan ember volt, aki ha egyszer elhatározott valamit, akkor abból általában vagy semmi nem lett, vagy teljes káosz.

Első célpont: a konyha.

Laci határozott léptekkel elindult, de félúton belelépett a macska gumiegérébe, amitől olyan hangot adott ki, mint egy régi busz fékhiba előtt. Ezzel egy időben megcsúszott a zokniban, és egy elegáns, de szakmailag nehezen indokolható mozdulattal átölelte a falat.

A fal nem reagált. Régi profi volt.

– Ez bemelegítés volt – mondta Laci a semminek, majd kihúzta magát.

A konyhába belépve megállt. Itt tényleg komolyabb volt a helyzet.

A pulton ott állt a kávéfőző. Némán. Méltósággal. Úgy, mint egy öreg tábornok, aki már látott embereket összeomlani hétfő reggel fél hétkor.

– Te és én – mutatott rá Laci –, ma együtt visszük végig ezt a napot.

A kávéfőző erre elkezdett csöpögni.

Laci úgy értelmezte, hogy ez beleegyezés.

Kinyitotta a hűtőt. Bent volt fél citrom, három tojás, egy mustár, egy darab sajt, aminek már saját történelmi múltja volt, és egy doboz tej, amit Laci hosszasan nézett.

– Te még jó vagy? – kérdezte.

A tej hallgatott.

Laci megszagolta.

A tej megsértődött.

– Ez még határeset – mondta Laci, ami a magyar férfilélek egyik legveszélyesebb mondata.

Úgy döntött, készít egy katonás reggelit. Rántottát. Azt minden rendes ember tud csinálni.

Három perc múlva a serpenyőben valami olyan állagú anyag keletkezett, amit a tudomány leginkább „meleg sárga helyzetként” írna le.

Ekkor belépett a felesége, Ági. Megállt az ajtóban, végignézett a jeleneten: Laci egyik kezében fakanál, a másikban kenyér, a hajában valami zöld fűszer, a pulton mustár, a földön egy tojás, a macska pedig a kenyértartó tetején ült, mint egy szőrös bíró.

Ági pislogott kettőt.

– Te… főzöl?

– Igen – mondta Laci büszkén. – Rendszerszintű reggeli művelet zajlik.

Ági újra a serpenyőre nézett.

– Ez rántotta?

Laci gondolkodott.

– Jelenleg még tárgyalás alatt van.

Ági közelebb lépett, belekukkantott a serpenyőbe, majd nagyon csendesen megkérdezte:

– Miért van benne petrezselyem, kolbász, sajt, bors, ketchup… és egy babérlevél?

Laci kihúzta magát.

– Rétegeztem az ízeket.

– A babérlevelet is?

– Megijedtem, és beleesett.

Ági lassan bólintott. Az a fajta bólintás volt, amit az ember akkor használ, amikor szereti a másikat, de közben erősen fontolgatja, hogy külön polcot nyit neki a konyhai tévedéseknek.

– Jó. És a kenyérpirító miért füstöl?

Laci odakapta a fejét.

– Mert… dolgozik?

A kenyérpirító erre kiadott egy rövid, száraz pukkanást, majd olyan fekete kenyeret dobott ki magából, amit egy régész is csak ecsettel mert volna megközelíteni.

A macska azonnal elfordította a fejét. Neki is volt önbecsülése.

Ekkor csöngettek.

Laci megmerevedett.

– Ki jön ilyenkor?

Ági kinézett az ablakon.

– A szomszéd, Béla.

Laci elsápadt.

Béla ugyanis nem egyszerű szomszéd volt. Béla olyan ember volt, aki reggel 6:30-kor már kész volt. Felöltözve, borotválva, újsággal a kezében, olyan friss arccal, mintha éjjel feltöltötték volna USB-C kábelen.

Laci ajtót nyitott.

Béla belépett, megszimatolta a levegőt, és felvonta a szemöldökét.

– Jó reggelt. Éreztem, hogy történik valami.

– Reggelit készítek – mondta Laci.

Béla benézett a konyhába. Először a serpenyőre. Aztán a pultra. Aztán a füstölő kenyérpirítóra. Aztán a macskára. Aztán vissza Lacira.

– Kinek?

– Magunknak.

– Miért?

Ezt a kérdést Laci sértőnek érezte, de nem tudta pontosan megfogalmazni, miért.

– Mert… enni kell.

Béla lassan levette a sapkáját.

– Laci, én láttam már sok mindent. Láttam embert papucsban füvet nyírni. Láttam olyat, hogy a Pista befőttesgumival javította meg az ablaktörlőt. De amit itt te művelsz, az már nem reggeli. Ez esemény.

Ági kávét töltött Bélának.

– Kérsz rántottát? – kérdezte teljesen ártatlanul.

Béla újra a serpenyőre nézett.

– Inkább csak meséljétek el, mi volt az eredeti terv.

Laci ekkor úgy döntött, hogy visszaveszi az irányítást.

– Elég! – csapott a pultra. – Most rendet rakok, befejezem a reggelit, és mindenki látni fogja, hogy kézben tartom a helyzetet!

Ebben a pillanatban a pultról lassú, méltóságteljes mozdulattal legurult a mustár, leesett a földre, kipattant a kupakja, és egy sárga csíkot húzott végig a konyhakövön, mintha alá akarná húzni Laci mondatát.

Néma csend lett.

A macska leugrott a kenyértartóról, odament a mustárhoz, belenézett, majd olyan tekintettel nézett vissza Lacira, mint egy csalódott könyvelő negyedév záráskor.

Béla megitta a kávéját, letette a bögrét, és megszólalt:

– Nézd, barátom. A napnak kétféle kezdete van. Az egyik, amikor az ember nyugodtan felkel, megfőzi a kávét, eszik valamit, és békében elindul. A másik az, amit te itt csinálsz, és ezt általában csak filmekben engedik, de ott is kaszkadőrrel.

Ági elnevette magát. Aztán Laci is. Először csak kicsit, aztán már annyira, hogy le kellett ülnie.

Ott ültek hárman a konyhában: Ági, Béla és Laci, előttük a szétesett reggeli, a füstös kenyér, a filozofikus macska, a padlón a mustár, és valahogy mégis minden rendben volt.

Ági végül megszólalt:

– Rendeljünk inkább péksütit?

Laci felsóhajtott, hátradőlt, és ünnepélyesen bólintott.

– Ez a terv része volt.

Béla felvette a kabátját.

– Persze. Gondoltam. A babérlevélből már sejtettem.

Tíz perc múlva megérkezett a futár. Laci átvette a zacskót, belenézett, és megrendülten suttogta:

– Végre valaki, aki tud főzni.

A futár csak ennyit mondott:

– Ebben semmit nem kellett főzni. Ez túrós batyu.

Laci komolyan bólintott.

– Akkor végre valaki, aki tud élni.

Aznap reggel nem lett rántotta. Nem lett katonás rend sem. De lett három kávé, négy nevetőgörcs, egy sértett kenyérpirító, és egy történet, amit Béla még hónapokig így kezdett mindenhol:

– Na, mondtam már, amikor Laci hadat üzent a reggelinek?

És a legrosszabb az egészben az volt, hogy egy hét múlva Laci újra megpróbálta.